Az idei TIFF egyik legnépszerűbb filmje – a román napok közönségdíját is elvitte – egy dokumentumfilm, a Planeta Petrila volt. Az, hogy dokumentumfilm közönségdíjat nyerjen, önmagában is sokkoló a mai világban, pláne, hogy utána még moziban is bemutatják. A közönség persze nem téved, sőt, ezúttal a forgalmazó sem: a Petrilla bolygó maximálisan megérdemli a szeretetet.

A címben szereplő Petrilla érdekes település. Ránézésre egyike az unalmas Zsil-völgyi bányavároskáknak – és valóban így is van (ha leszámítjuk azt, hogy a Monarchia egyik legrégebbi bányája, illetve hogy az itteni bányászok nagy része kivonult erőszakoskodni a kilencvenes évek elején az ún. nagy bányászjárások alatt, sőt, Miron Cozma bebörtönzött bányavezér is itt dolgozott). A felszín alatt (illetve fölötte) viszont huncut dolgok rejtőznek. Illetve nem is rejtőznek túlságosan, folyamatosan kidugják a fejüket és hallatják a hangukat. Ezek közül is a leghuncutabb Ion Barbu legendás karikaturista, képző- és életművész, kultúraktivista, egykori bányamérnök. Színes, életigenlő, csípős humorú munkái megjelennek egész Petrillában: a házfalakon, a bányakomplexum épületein, az utolsó őrbódén, de néha még az aszfalton is. Emberként sem kevésbé humoros, de filmbéli jelenléte emellé még száraz, szinte sztoikus kameraérzékenységgel és zavartalan önreflexivitással társul. A pasas, hogy visszafogottan fogalmazzunk, egy hihetetlen jelenség, és ezt a filmet nagyjából ő viszi a vállán.

Az egyik „cselekményszál” ugyanis Barbu harcát mutatja be, amit a hatóságokkal vív, hogy a petrillai bányavállalat minél több épülete kerüljön műemlék-státuszba, ezzel megvédve az egészet a privatizáció és az enyészet karmaitól. Közben folyamatosan alkot, minden hulladékban meglátja a műalkotást, minden omladozó házfal egy fehér vászon neki, és verbuvál is, például amatőr színjátszó-csoportot. Munkáinak legfontosabb szervezőelve az irónia, illetve az iróniát eredményező kontrasztok: a koszos, lehasznált, egykori szocialista dicsőségről hazudozó környezet és a korosodó, joviális mérnök világszemlélete, csipkelődő, Plai cu boi-szerű humora közti összebékíthetetlenség. Ami persze menthetetlenül összebékül majd: a színes szóbuborékok és poénok közt születnek olyan művek is, mint például a bányában elhunyt emberek emlékfala, vagy a keserédes, parodisztikus bányatemetés.

Ha az előző a fecsegő felszínen játszódik, van egy másik szála is a filmnek, ami viszont a mélyben zajlik, az utolsó használatban lévő tárnákban. Barbu fenti tevékenységével párhuzamosan egy csoport bányászt is nyomon követhetünk (többek közt egy beszédes nevek közt is legbőbeszédűbbikének számító Cenușă, azaz Hamu nevű szakszervezeti vezetőét), amint a bányabezárás előtti időszakot töltik el munkával, sokszor embertelen, klausztrofób körülmények között. Hogyha a bányamérnök sztorija a humor felől csempészi a humanizmust a filmbe, akkor az egyszerű, kőszénpor és izzadtság által csíkozott arcú bányászok a bajtársiasság és a munka felől teszik meg ugyanezt. Úgy tudja megmutatni a Petrilla bolygó az egyszerű melósok élete mögötti igazságokat, hogy közben teljesen mellőzi a pátoszt; tényleg beavat, nemcsak megmutat.

A két történet persze óhatatlanul összemosódik és több ponton találkozik, közös érdekek születnek, és a film derűs világszemlélete üzenetül is tud szolgálni, Petrilla jelenkori történetének nem feltétlenül felhőtlen végkifejletének tükrében is. És a cím is a helyére rakódik: egy külön, fura univerzum ez a város, épp a kemény bányászvalóság humorral és képzőművészettel való keveredése miatt más a gravitációja. Az HBO valamiért nagyon érzi a kelet-európai valóságokat (vagy legalábbis nagyon jól reszkíroz az itteni témákkal): giccsmentes, nagyszerű doksi a Planeta Petrila is, amolyan „találjuk meg a sárban az aranyat”-film, és hát mi a bányászat lényege, ha nem ez?