Dalos kedvű bolgár nénik az óriási vásznon is, és a vászon előtt is: megvolt az idei TIFF-megnyitó egy nagyszerű belga vígjátékkal. Csak pokrócot nem osztogattak az idén.
Minden eddiginél nagyobb mozivásznat fújtak fel Kolozsvár főterére a TIFF-esek, és a nagy méretű képernyő nagy méretű közönséget is vonzott: a nyitófilmként fungáló A belgák királyára állítólag mintegy 3200 ember volt kíváncsi. De persze nem úgy működik ez, hogy egyből filmet nézünk: előtte egy megnyitóval törik be az embert, ami hálistennek az idén visszafogottabbra sikerült, nem voltak politikus felszólalók, csoportos fel/kivonulások vagy effélék. Tudor Giurgiu fesztiváligazgató összegezte az idei újdonságokat (helyszínek: az Egereshez tartozó Dank falucska, ahol Mihăileanu új filmjének bizonyos jeleneteit forgatták; a Malom utca sarkán lévő, hatalmas épület, ahol kiállítások és VR-élmények lesznek; de kiemelte a Sapientia Tordai úti épületét is, ahol szerinte nagyszerű a vetítési technika – sajnos a műsorfüzetbe „Sapiențiaként” került be az egyetem), és elmesélte, hogy az idén muszáj volt visszafogják kicsit magukat. Rájuk szólt ugyanis a közönség, hogy ami sok az sok, így az idei „csak” 225 film közül talán picivel könnyebb lesz választni.
Az elmaradhatatlan Mihai Chirilov művészeti igazgató is elmondta megszokott gyors beszédkéjét, ahol egyrészt a filmművészet sokszínűségére hívta fel a figyelmet, hogy tudnillik itt mindenkinek helye van; továbbá pedig beharangozta a California Dreamin’ főtéri vetítését, amit először épp tíz éve vetítettek Kolozsváron, és a fiatal elsőfilmes rendező, Cristian Nemescu már nem érhette meg azt. Mindenestre Armand Assante is visszatér Kolozsvárra a film jubileumára. Jelenlétét némileg törpíti a tény, hogy az idei díszvendég Alain Delon lesz, aki vélhetőleg majd elaléltan heverő hatvanévesek testein fog beszörfözni a fesztiválra, remélhetőleg román kollegájától, az inegálábilis Florin Piersictől eltérően nem lovon. Apropó Delon: az Urániában látható filmek mind 16-os vagy 35-ös celluloidról lesznek vetítve, és bekerült ide pár retrospektív Melville is, úgyhogy hajrá. A megnyitón mindig van valami kötelező performanszjellegű megmozdulás, az idén ez egy ad-hoc, csak egy film kedvéért összedobott, de nagyon profi és vicces bolgár asszonykórus, a Fekete-tengeri Szirének néhány harsány nótája volt. Ők egyébként a filmnek csak epizódszereplői – de ne ugorjunk előre.
A belgák királya a címéhez méltóan a belga királyról szól, akit a való életben Fülöpnek hívnak, Peter Brosens és Jessica Woodworth filmjében viszont természetesen az uralkodónak egyfajta fiktív verziója az (egyik) főhős, III. Miklósnak hívják, és sikerült olyan színészt keríteni a szerepére (Peter Van den Begin), aki némileg hasonlít Fülöp királyra. Azért írtam egyik főhőst, mert kettő van: a másikat csak kevés ideig látjuk, viszont mindenhol ott van, sőt, az ő szemszöge a film szervezőereje. Egy brit rendező-operatőr-tudósítóról van szó (Pieter van der Houwen), akinek feladata egyszemélyes stábként elkísérni a királyt egy törökországi útjára, ahol az ország EU-s csatlakozása alkalmából mond beszédet. Az eddigi leírásból ki lehetett már találni: áldokumentumfilm (mockumentary) ez tehát, mégpedig az alternatív politikai valósággal kacérkodó fajtából, ahol Törökország EU-tag lehet, Belgium pedig egy adott ponton kettészakad, amikor a vallonok függetlenséget kiáltanak ki.
A ezelőtti TIFF-eken teljesen más jellegű, kísérletezős, absztrakt, kontemplatív öko-filmekkel (Altiplano, La cinquième saison / Az ötödik évszak) jelentkező rendező-írópáros a korábbi terméshez képest meglepően ismerős és közönségbarát formulát választott új filmjéhez: az áldoksi mellett road movie (és mint az útifilmek általában, fejlődéstörténet is) és kemény politikai szatíra A belgák királya, amelynek legnagyszerűbb vonása, hogy egyszerre tud szurkálódva és szeretettel beszélni olyan intézményekről vagy helyekről, mint pl. az EU, a monarchia, vagy az egész Balkán. Történik ugyanis, hogy egy napkitörés eredményeképpen lebénul a telekommunikáció és a légi közlekedés is, az Isztambulban rekedt király viszont mindenképp haza akar indulni kettészakadni készülő országába, mert ő született helyretolni azt. A törökök fogják, nem eresztenék a királyt, aki végül háromfős stábjával plusz a kamera mögött álló tudósítóval konkrétan megszökik (az említett asszonykórus segítségével), és Bulgárián, majd Szerbián keresztül próbál hazajutni Belgiumba.
A film kicsit szájbarágósan, kicsit túl kimondva, de mégis szépen ugrasztja egymásnak az úgynevezett Nyugatot az úgynevezett Kelettel: amilyen sztereotípiák harcára számítunk, azokat meg is kapjuk, de időnként valóban frenetikusan lehet röhögni rajtuk, miközben minden szívatás (a belgák ugyebár mamlaszok, a balkániak pedig ugyebár lepattantak) ellenére az egész egy (öröm)óda lesz a unióhoz, az összetartozáshoz, a különbségek ellenére is együttműködni képes föderalizmus gondolatához. Amire, valljuk be, egy ilyen Brexit árnyékában rohadt nagy szükségünk van. És a film pont ezért nem marad szimpla gegparádé: a humor mindig másodhegedűs lesz a történet mögött. Sőt, a rendezők még arra is figyeltek, hogy (szinte) mindvégig fenntartsák az (ál)dokumentarista formát – a többi hasonló film itt szokott elbukni, hogy tudniillik bizonyos jeleneteknél – ha logikusan gondolkozunk – nem lett volna indokolt a kamera jelenléte. Itt sem sikerült mindig maradéktalanul, de cserébe kapunk néhány nagyszerű beállítást, ami a Brosens és Woodworth korábbi filmjeit juttatják eszünkbe.
Érthető volt tehát a szervezők részéről a döntés, hogy ebből legyen nyitófilm: vígjáték, de nem gagyi; politikus, de nem gyűlölködő; minden huncutsága ellenére pozitív üzenetet közvetítő film A belgák királya, ami kicsit az EU minden polgárához tud szólni, ráadásul egy olyan poros intézménybe is életet tud lehelni, mint a királyság. Királyság!
