Azt mondják, tíz percig állva tapsolt és brávózott a közönség Cannes-ban Nemescu filmjének a bemutatója után. Megszólalt bennem a kisördög: vajon ha élt volna akkor még, ha ott ült volna valamelyik hátsó sorban, akkor is ugyanez történik? Aligha.
Nézem a mozi előtt a film plakátját. Nesfârşit – befejezetlen. Milyen jó, milyen elegáns szó annak elfedésére, hogy torzó. Aztán olvasom a produceri közleményt, hogy nem vágták rövidebbre, pedig lehetett volna, hogy minden benne legyen pont úgy, ahogy a rendező a vágóasztalon hagyta, mielőtt utoljára beült volna a taxiba. Abba a taxiba, amelybe óránként száznegyven kilométeres sebességgel hajtott bele egy terepjáró Bukarest egyik sugárútján, és amelyből már nem szállhatott ki többet.
Előítéletekkel telve ülök be Cristian Nemescu filmjére, és egyik meglepetés a másik után ér. Az első percek arról győznek meg, hogy egy remekül megrendezett és összevágott, kész filmet látok. A prológusban 1944-et írunk, a család a légoltalmi pincébe menekül az amerikai bombázás elől. A kisfiú a lépcsőfordulóba húzódik be a lépcsőn lefelé pattogó bombától, amely megáll mellette egy pillanatra, majd a mélybe zuhan, hogy fennakadjon az alagsori vízvezetékek egyikén, és drámai töltetként ott inogjon a film jelenéig, vagyis a kilencvenes évek végéig.
A film története az amerikaiak boszniai beavatkozása idején játszódik, amikor egy amerikai alakulatnak Konstanca kikötőjéből kell eljuttatnia egy katonai szállítmányt Boszniába. Hogy a boszniai útszakasz mennyire kalandos, arról nem szól a film, de a romániait bizonyára örökké megőrzik emlékezetükben az amerikai katonák. Talán az egész filmre leginkább jellemző pillanat, amikor az amerikai egység megérkezik a konstancai rakodó pályaudvarra, ahol a mozdonyuk még nem üzemkész. Amikor az amerikai tiszt ezt szóvá teszi, román kollégája „Fanfara, băi!” (A zenekart, hé!) felkiáltással int a karvezetőnek, a katonai zenekar rázendít az Egyesült Államok himnuszára, az amerikai katonák pedig a nagyméretű kikötői pocsolyák egyikében parancsnokostól együtt vigyázzba vágják magukat. A románoknak vendéglátásból mindenesetre jeles.
A film, bár ízig-vérig román produkcióról van szó, több amerikai színészt vonultat fel főbb szerepekben. Nem is akárkiket, hanem elismert, sokat foglalkoztatott „közepes ágyúkat”. Az Armand Assante által alakított amerikai parancsnok hitelesnek tűnik, de amikor felbukkan Răzvan Vasilescu, mint Cãpâlniţa falu állomásfőnöke, a hitelesség hirtelen új dimenziókat nyer. Ha már az amerikaiaknál tartunk, akkor sokkal jobban hozza a kelet-európai kultúrsokkot átélő amerikai katona figuráját Jamie Elman, a Student Bodies és az American Dreams amerikai tévésorozatok sztárja, akit a huszonéves David McLaren őrmester szerepében láthatunk.
A kavicsot – vagy inkább követ – az amúgy is csikorgó román–amerikai hadigépezetben Doiaru állomásfőnök és helyi kismenő jelenti, aki azzal az egyszerű igénnyel áll elő, hogy szeretné látni a katonai szerelvény papírjait. Olyan viszont nincs. Persze mindenki elismeri, hogy lennie kellene, de nincs. Úgyhogy a szerelvény nem megy tovább. A kényszervakációban mindenki rendkívüli lehetőségeket lát. A helyi gyáracska dolgozói spontán sztrájkba kezdenek a vasúti síneken, hátha Bukarest felfigyel rájuk. A polgármester az amerikaiak kifogástalan vendéglátásával van elfoglalva, és eldönti, hogy újra megtartják a falu évfordulós ünnepségét, ami ugyan néhány héttel korában már megvolt, de ez nem számít. A falu kamaszlányai az amerikai katonák után epekednek. A román katonai kíséret tagjai pedig hamar rájönnek, hogy jobban járnak, ha nem sokat beszélnek a lányok előtt, és azt a keveset is inkább angolul.
Telnek a napok, és amíg Bukarestből megérkeznek a szükséges papírok, a helyzet jól elbonyolódik. Az állomásfőnök lánya szerelmes lesz McLaren őrmesterbe, a polgármester pedig Doug parancsnokkal karöltve, aki minél hamarabb szeretné mozgásba lendíteni a szerelvényét, ördögi tervet eszelnek ki, hogy eltegyék láb alól Doiaru állomásfőnököt. Hogy mikor fog leesni a második világháború óta az alagsori vízvezetéken csüngő bomba, hogy hol esik le, és ez milyen módon kapcsolódik történetünkhöz, azt viszont nem árulom el.
Liviu Marghidan kézikamerás képei kézen fogják a nézőt, és finoman, de határozottan irányítják az események felé. Itt már valóban lassabban pereg a film, de így is teljesen élvezhető. Sőt, mintha jobban is illene ehhez a nálunksohasemminemtörténik faluhoz, hogy most, amikor „végre megjöttek az amerikaiak”, minden pillanatot a lehető a legtovább kell kihasználni. Stílus tekintetében valahol a Menzel–Kusturica koordinátatengelyen helyezkedik el, hazai hasonlatok után kutatva harsányságában néha Caragiale, tragikomikumában pedig Pintilie felé húz ez az egyszerre dráma és egyszerre vígjáték alkotás. Rögtön az jár az eszemben, hogy vajon mi lett volna a következő filmje? Merrefelé érett, fejlődött volna a stílusa, történetmesélési technikája? A forgatókönyv egyébként közös munka Tudor Voicannal, aki Nemescu kisfilmjeinek is (társ)forgatókönyvírója volt, és Catherine Linstrum angol forgatókönyvíróval és rendezővel.
Azt mondják, elsőfilmesekre jellemző, hogy mindent el akarnak mondani az első filmben, túl sok történeti szálat, túl sok eseményt akarnak belezsúfolni. Aztán idővel megtanulják, hogy a kevesebb több. Nos, Nemescunak ebben az elsőben kellett mindent elmondania, még ha ezt nem is sejtette a forgatókönyv kitalálásakor. El is mondja, hogy mit gondol az amerikai „békefenntartó misszióról”, a katonaságról, az egyszerű alföldi román emberről. Elmeséli, mit gondol a szerelemről, kultúráról, intrikáról és uszításról. Véletlenről és sorsszerűségről. Sűrítve benne van egy életmű, egy szinte befejezett életmű.
