Julia Ducournau hírhedtté vált allegorikus emberevő szocio-horrorja mestermunka, melytől valóban el lehet ájulni, de csak azért, mert olyan jó.
Tudniillik ez az a film, amitől tavaly a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon elájult jó pár néző. Mármint szó szerint. Sokan pedig ezért fogják megnézni Julia Ducornau bámulatos kannibál-testhorror-paraboláját, de azok, akik egyfajta kihívásként ülnek le a Nyers elé, mellélőnek. Tény, hogy a film tele van émelyítő, sokkoló jelenetekkel, de a Nyers nem ezért emlékezetes film.
Ducournau nagyjátékfilmes bemutatkozásának minden egyes pillanata mögött artikuláltan megfogalmazott gondolatok sorjáznak, melyek egymásba fonódva ejtik ámulatba azokat, akik nem csak okádni és feszengeni szeretnének, hanem a zsigereikben érezni a gyermeki évek ártatlanságának kíméletlen elmúlását és az emberré érés – jelen esetben a nővé válás – egyszerre felszabadító és rémálomszerűen kilátástalan őrületét. A Nyers elsősorban felnövéstörténet, horrorisztikus és bélmozgató szekvenciái csak a főszereplő, Justine (Garance Marillier) egyetemi szenvedés- és átalakulástörténetének stációit látva reszelik meg a nézők idegpályáit.
A fiatal lányt szülei a film elején kirakják az állatorvosi egyetem indusztriális monstrumában, ahova ők is jártak, és ahova Justine nővere, Alexia (Ella Rumpf) is jár. Az épület úgy emelkedik a semmi közepén az eloszlathatatlan baljós fellegek felé, mint a Bates Motel, az Overlook Hotel, és mint A Birodalom (Riget) klinikája. A militánsan vegetáriánus család legkisebb sarja tétova kiscsibeként botladozva tűri a félelmetes arctalan tahótömegként ábrázolt kollégisták megalázó, szemét, undorító beavatási szertartásait. Disznóvérrel öntik le, mint szegény Carrie-t, végeláthatalan és erotikus feszültségtől szétrobbanó fülledt partikba kényszerítik. Justine pedig lassan feloldódik a testvériség-szagúságában is elnyomó közösség bugyraiban. Mindez azután történik, hogy Alexia megetet vele egy nyúlvesét. Viszlát, növényevő szülők, és üdv, rosszra csábító másodlagos szocializációs közeg!
A lány identitásválsága apránként megmérgezi testét és szellemét. Először kiütések lepik el, melyeket egy nagyszerűen komponált fájdalmas jelenetben szétvakar, majd hamburgerhúst lop, előemberi ösztönlényként kebabot zabál, a hűtőből kieszi a nyers csirkemellet, és lehetne folytatni egészen egy a csodálatosan tragikomikus és vérbő szőrtelenítésig.
Ez az étvágy azonban nem a Cannibal Holocaustban látható törzs és nem Hannibal Lecter étvágya: ez a szexuális lénnyé válás étvágya, mely kiúttalan labirintussá veri szét Justine önazonosság-tudatát. A hús, az ébredő nőiség, a közösség agymosásának motívumai, a megfelelni vágyás Ducournau filmjében egymással párhuzamban állnak. Az utóbbi évek legjobb bulijelentében Justine aprónak és magányosnak tűnik a faltól falig érő félmeztelen, egymásnak nyomakodó, organikus masszaként mozgó testek erdejében. Tekintetében összemosódik a futópadon lihegve vágtató ló izmos teste és az udvaron focizó meleg szobatárs teste. Justine arcát nem is kell látnunk, hogy érezzük (ét)vágyát. Szüzességének elvesztése vadállati harapásokkal és morgásokkal kísért démoni harc, melynek nyugvópontját saját vérének megízlelése jelenti. Justine már nem esik-kel nővére magassarkújában, már nem farmerre húzza a dögös kisestélyit. Új önmagával a tükörben buja táncot lejt részegen, tekintete azonban már nem emberi.
Marillier transzformációja páratlan, szinte észre sem venni, ahogy csapdába esett kislányból prédára vadászó partiállattá mutálódik, aki saját virágzó testével csak úgy tud dűlőre jutni, ha másokét tépi szét. Kegyetlen dolgokat kíván meg Justine szerepe, a 18 éves lány azonban zavarba ejtően szégyentelenül és mégis érzékeny emberséggel kelti életre ezt a vívódó, elkeseredett, belső feszültségeitől szétrobbanó figurát, aki a jelen kontrollvesztett generációjának egzisztenciális mélységekbe zuhant egyszeri képviselőjeként is értelmezhető. A legtöbb fiatal a többi fiatal poklában válik vadálattá. Justine átlagos szeretett volna maradni, de ártalmatlan szürkeségét kegyetlenül kigyomlálták, nyomában pedig csak az észveszejtő éhség fekete lyuka tátong, mellyel – a film utolsó jeleneteinek tanúsága szerint – meg kell tanulnia együtt élni, kordában tartani azt.
Ducournau egy percig sem szarakodik megugrasztó kamuijedelmekkel, eldobható rémisztésekkel, inkább olyan áthatolhatatlan és mérgező atmoszférát épít, melyben minden Polanskit, Lynchet és olykor Kubrickot idéző jeges képnek, minden giallo előtt fejet hajtó élénk színnek, minden kőkemény vágásnak súlya, funkciója és mondandója van. Egy üres út, egy lihegő tehén, egy neonfényű folyosó is maga az iszonyat itt. Jim Thompson delejes hangképei pedig nem evilági dimenziókba repítenek minden egyes képkockát. A Nyers egyszerre groteszk, abszurd, visszataszító, és mégis gyönyörű film, melynek tömör struktúrája mérnöki precizitásról árulkodik, ugyanakkor mégsem válik kimódolt és „művészfilmesen” száraz provokációvá. Ducournau allegorikus emberevő szocio-horrorja mestermunka, melytől valóban el lehet ájulni, de csak azért, mert szédítően jó.
