Visszatért a filmvászonra Jenny a tömbházból, remélve, hogy már mindenki régen elfelejtette a Gengszterrománcot (Gigli), és miután a nevével eladott egy tonnányi lemezt, megpróbáljon eladni egy halom mozijegyet is.
Anyagi szempontból bejött a húzás, mert rátalált a vékony piaci résre, ami egyúttal Hollywood egyik komoly problémája. Hollywood ugyanis a lehetőségek földje, amennyiben az ember fehér, főleg ha férfi – a mai amerikai stúdiófilmeknél diverzitás terén talán csak a Klux Klux Klán teljesített rosszabbul. Éppen ezért ha okos üzletemberek kellően alacsony költségvetéssel megcélozzák mondjuk az amerikai latinó, vagy a fekete kisebbséget, bármilyen rossz is legyen a film, egészen biztosan profitot fog termelni. Ugyanis Amerikában rengeteg fekete és latinó él, akik nem igazán látják magukat megfelelően reprezentálva a filmvásznon, ezért ha néhány filmes veszi a fáradtságot, hogy őket tegye meg főszereplőknek, teljesen érthető módon meghálálják a gesztust, jó sok pénzzel. Ez történt a Szomszéd fiú esetében is, ami előhozta belőlem a szabadságharcost: egyetlen kisebbség sem érdemli meg, hogy ilyen filmek készüljenek nekik/róluk.
Ugyanis amit kapnak, az egy, a fehérek által már rojtosra koptatott kliséhalmaz, aminek minden egyes jelenetét látta már mindenki, aki legalább három erotikus thrillert látott már életében. A film főhősének, Claire-nek éppen romokban a házassága csalfa férjével, amin a szomszédba költöző, kisportolt testű fiatal srác sem segít. Nem is bír sokáig ellenállni a csábításnak, hiába a kezdetektől fogva nyilvánvalóan pszichopata szomszéd Noah. Megpróbál véget vetni a kapcsolatnak, a srác viszont terrorizálni kezdi, innentől pedig veszélyben az élete. Van időközben kiderülő sötét múlt, a tipikus „főszereplő a barátja üzenetrögzítőjére beszél, miközben az már fogva esett” jelenet, gonosz nézések, gonosz monológ, a tipikus „a főhős a főgonosz házából próbál megszerezni valamit, miközben a főgonosz úton van már haza” rész, szóval a film végigzongorázza a műfaj összes kliséjét, a logikával pedig valahogy úgy áll, ahogy a stúdiófejesek a diverzitással: fontosnak tartják, de azért túl sokat nem tesznek a fenntartásáért.
Claire-nek még azután sem válik igazán gyanússá a srác, hogy az megpróbálja megerőszakolni. A srác, Noah az iskolában egy nála több évvel fiatalabb gyereket olyan durván pépesre ver – az igazgatóhelyettest is megütve dulakodás közben –, hogy a gyereknek megreped a koponyája, ennek ellenére nem csukják börtönbe, szabadon mászkálhat, tulajdonképpen semmiféle következménye nem lesz a dolognak (azontúl, hogy kirúgják a suliból, de azt is csak azután, hogy az igazgatónőt elküldi a vérbe). Miután Claire leüti a főgonoszt, eszébe se jut elvenni tőle a fegyverét. Ilyenektől roskadozik az egész film, nagyjából olyan a forgatókönyv, mintha visszautasított CSI-epizódokból lett volna összeollózva. Vizuálisan is teljesen olyan, mintha egy Michael Bay által gyártott nyomozós sorozat egyik epizódja lenne – azt leszámítva, hogy míg azok bármilyen rosszak is, legalább elmondható róluk, hogy profin vannak megcsinálva technikailag, Rob Cohen viszont annyira amatőr, hogy teljesen érthetetlen, miképp futhatott be ez az ember rendezői karriert.
Az egyik jelenetben például Noah éppen a fogvatartott legjobb barátnak meséli el az ördögi tervét, közben pedig a kamera a szereplő homlokáról indulva zoomol ki vágás nélkül egy nem létező plánba, közben a feje búbját folyamatosan levágva a képből; a másikban egy dulakodás közben elcsattanó pofont teljesen funkciótlanul belassít, teljesen röhejessé téve azt. Amire ezzel szemben koncentrál: hogy a főhősnek minél kerekebbnek tűnjön a feneke, ezért időnként olyan alsó kameraállásokból veszi, mintha pornót forgatna. J. Lo fenekére a készítők sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a karakterére, ami annyiból áll, hogy tanár, aki klasszikus irodalmat tanít, ezért nyilván egy randin is Homéroszt idéz, meg olyanokat mond, hogy „Óh, a költészet!”. A többi karakter pedig még rosszabb: a főgonosz szimplán gonosz, a gyerek befolyásolható, a legjobb barátnő meg tanácsokat osztogat.
Nincs olyan eleme A szomszéd fiúnak, amiről ne bűzlene az olcsóság és a dilettantizmus, Jennifer Lopez színészként pedig ugyanolyan röhejes, mint amikor LL Cool J mellett zümmögött a raplegenda egyik videoklipjében, mélyen a szemünkbe nézve, hatalmas átéléssel. De a rossz hír, hogy a tengerentúli mozikasszáknál szép profitot termelt ez a vacak, így J. Lo borzalmas popzenei karrierje mellett a filmessel is meg kell tanulnunk együtt élni, miközben egy ennyire nevetségesen rossz filmmel húz hasznot abból, hogy Hollywood szinte alig készít olyan filmet, aminek nem fehér a főhőse. De nyilván van az az alkoholmennyiség és az a társaság, amivel ez a film szórakoztató tud lenni: nem várunk tőle semmi jót, csak nevetünk az idiotizmusán.
