Kiskorom óta szeretem a békességet, sőt, sokak szerint konfliktuskerülő típus vagyok. Mégsem tudok szórakoztatóbb dolgot elképzelni, mint amikor Tom egy baltával üldözi azt a genyó kis Jerryt, aki persze végül úgyis mindig elgáncsolja a túlbuzgó macsekot. Nyilván ezért szerettem bele első látásra az Eszeveszett mesékbe is. Damián Szifrón szkeccsfilmje ugyanis nem más, mint Tom és Jerry felnőtteknek – veszettül szórakoztató és tempósan előadott történetfüzér a pillanatok alatt elszabaduló konfliktusokról. Nem éri meg kihagyni.
Az Eszeveszett mesékben persze nem holmi macskáról és egérről van szó, hanem egy igazi csúcsragadozóról: az emberről. Efelől már a főcím sem hagy kétséget, melynek során az argentin rendező valódi vadállatok képeiből tart színes diavetítést nekünk. A látszólag teljesen funkciótlan montázs megerősíti az ébredező gyanút, hogy valójában természetfilmet nézünk, még akkor is, ha nem áll ott David Attenborough, hogy brit eleganciájával levonja nekünk a tanulságot.
Merthogy itt nincs mit levonni. Ebben a természetfilmben ugyanis nem létezik semmiféle morális tanulság, amit zsebre vágva hazavihetnénk magunkkal, csakis a vérre menő összecsapások tűpontos és szenvtelen bemutatása az, ami van. Szifrón nem értelmezi, pusztán hidegen tálalja a történteket, és ennek során persze semmit sem bíz a véletlenre.
Hiszen mire a főcímig eljutunk, már kilóra megvett minket a röpke, ám annál hatásosabb felütéssel, melynek során egy repülőjárat trécselő utasai bukkannak rá egy sötét és baljós titokra múltjukban. A gyors lefolyású és fergeteges nyitány egy szempillantás alatt magával rántja a nézőt a hétköznapok biztonságos világából az abszurd feneketlen szakadékába.
Az igazán lenyűgöző teljesítmény persze épp az, hogy fél lábbal mindvégig a hétköznapok szintjén maradunk. Hiába sorjáznak a teljesen kiszámíthatatlan, groteszk fordulatok, mégiscsak átlagos élethelyzetekből indulunk, melyekből jól ismert frusztrációk billentik ki a szereplőket. A hat történet közös pontját épp annak a vékonyka kis határnak az átlépése jelenti, mely a normalitás és az abszurd cselekvés között húzódik. Arról a varázslatos és bizsergető pillanatról van itt szó, amikor betelik az a bizonyos pohár, pattan a húr és borul a bili. Mikor hirtelen lehullik rólunk az a rém civilizált jelmez, melyet nap mint nap viselünk, és minden racionális megfontolást sutba dobva, kéjesen átadjuk magunkat a legelemibb ösztönünket: a bosszúvágynak.
A rövidfilmek amúgy is szeretik az efféle a határhelyzeteket, de Szifrónnál átfogó koncepcióvá szilárdul az egyszerre felszabadító és romba döntő ugrás. A szereplőkben fortyogó kollektív düh olyan eleganciával fűzi fel egy laza fonálra az egymástól egyébként teljesen független sztorikat, akárcsak Jarmush kávéja és cigarettája tette annak idején. Így kap közös keretet a balul elsült esküvői lagzi, a túlzottan felheccelt bombaszakértő, a családja romba döntését megbosszuló bisztrótulajdonos, az eltussolni próbált cserbenhagyásos gázolás, vagy az egyszerű parasztkodásból kirobbanó országúti párbaj története. A színvonal ráadásul végig egyenletesen magas – ami meglehetősen szokatlan egy szkeccsfilm esetében. Vannak persze emlékezetesebb és feledhetőbb pillanatok, de üresjárat egy szál se. Tele vannak szenvedéllyel, érzelmekkel és szociális feszültséggel, de tökéletesen mentesek a pátosztól és az üres moralizálástól.
Nem meglepő tehát, hogy az Eszeveszett mesék volt a tavalyi év legnézettebb filmje Argentínában, ahogy az sem, hogy producerként még a nagy Almodóvar is felkarolta a projektet. Azt már csak remélhetjük, hogy a spanyol mozi fenegyereke mellett hamarosan még egy friss-ropogós Oscar-díj is egyengetni fogja a film útját a minél szélesebb közönség felé. A Tom és Jerry óta kevés alkotás érdemelte meg ennyire…
