Vegyünk egy ellenállhatatlan férfipopót, néhány szexi színésznőt, pár szürkére koptatott poént, meg egy rakat műfajdefiniáló romantikus filmes fordulatot, végezetül hintsük meg egy csipetnyi szerelemmel, meg persze egy adag gyrost szeljünk mellé, majd gyúrjuk mindezt egy jó forgatókönyvvé, és végül dobjuk be a médiacsalit. Kérem szépen, ez lenne a mai magyar vígjáték sikerreceptje?
Már megint egy bájos szinglifilm
Goda Krisztina: Csak szex és más semmi
Ki tudja, mindenesetre Goda Krisztina főztje olyan jól bevált, hogy már úgy emlegetik, mint a magyar közönségfilm egyik megmentőjét. Hamarosan főzőiskolát nyithat. Tény, hogy a forgatókönyv-betegségben szenvedő magyar közönségfilmek közül kiemelkedik a Csak szex és semmi, de attól még nem kellene az egekig magasztalni és díjesőben részesíteni, mert csak fél fokkal jobban állja meg a helyét az átlagosan rossz magyar filmek sorában. Persze, mindenki örül, hogy vannak néhanapján olyan magyar alkotások, amelyek poénjain tényleg jókat lehet szórakozni, nem érezzük rajta az erőltetettséget, se a mesterkéltséget. Ez mindenképpen érdeme a filmnek, ahol annak ellenére, hogy sok eredetit nem kap a néző, azért figyelnek arra, hogy legalább jól érezze magát. Működnek a szituációk, görögnek a poénok és egyre jobban megszeretjük Schell Jucit, begerjedünk Csányira és a kiszámíthatósága ellenére is végigizguljuk a szerelmesek egymásra találását.
A Bergendy-féle Terézanyut követő szinglifilm egyértelmű előrelépést mutat ebben a műfajban, habár akadozik olykor-olykor, azért bájos és megragadó. Kérdés persze, hogy ennyi tényleg elég-e a jó magyar közönségfilmhez?
S. T.
A szaksajtószabadság nevében
Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer-nővérek?
Míg a Taxidermia esetében ismerőseim azt ajánlották, hogy ne egyem előtte (ez túlzásnak bizonyult, egész jót ebédeltem és semmi sem történt!), addig a De kik azok a Lumnitzer nővérek? esetében majd mindenki a teli gyomorra esküdött. Miért is? Bacsó Péter új filmjében lépten-nyomon fenséges falatokat szolgálnak fel, hiszen a fenti álnéven működő egyébként férfi gasztrokritikus-páros (Alföldi Róbert és Rudolf Péter) naponta lecsap egy-egy kis vendéglőre, ott mindent megfigyel, mindent megkóstol, hogy másnap kemény kritikával illesse a helyi napilapban. A vendéglősöknél egy idő után betelik a pohár és egy bérgyilkost, a bájos Milicát (Hegyi Barbara) küldik a „nővérek” nyomába, hogy véget vessen ármánykodásuknak – bármilyen módszerrel. A Lumnitzerek persze ellenállnak a vélemény- és sajtószabadság nevében.
Akár jó film is lehetne Bacsó legújabb vígjátéka, ha nem volna tele dramaturgiai bukfencekkel, és színészvezetési problémákkal. Ugyanannak a vélemény és sajtószabadságnak a nevében: a recept jó, de a tálalás és a kiszolgálás még hagy kívánni valót maga után. Bízunk benne, hogy a producerek és a forgalmazók e véleményért nem fognak bérgyilkost küldeni a szerkesztőségünkbe.
Z. Balázs
Villódzó szerelmeim
Nemes Gyula: Egyetleneim
Az elsőfilmes rendező munkája egy srác szerelmeiről, út- és helykereséséről szól. Flört flört hátán, csavargás, lányok – minél több, minél különbözőbbek, annál jobb, annál érdekesebb, annál izgalmasabb a vadászat. Főszereplőnk próbálkozásai többnyire hiábavalóak, hantái túlzottan átlátszóak, ha ötletes is, felületes vagy úgy belelendül az udvarlásba, hogy elijeszti áldozatát, előbb-utóbb hibázik. Ráadásul ott vannak a barátai: közhelyekkel próbálják segíteni őt, tanácsokat adnak, hogy kell a szelet csapni egy lánynak, mit kell mondani – a legjobban találó dolgot tökéletes időzítéssel, vagy épp ellenkezőleg… Arra senki sem számít, hogy megjelenik egy vékonyka szöszke lány, aki szent és szajha egy személyben, legalábbis ezt látja benne a fiú. Hányatott élete van, bulizik, cigizik, lepattant helyeken éjszakázik, mégis van valami különleges, bájos, varázslatos egész lényében és életmódjában. S még ha a havereinek nem is tetszik ez a „tízes skálán” meglehetősen kis jegyet kapó lány, hősünk beleszeret, a szakítás pedig tönkreteszi.
Ez a hétköznapinak tűnő történet bámulatos formavilággal társul. Olyan a film, mint egy hosszúra nyúlt videóklipp: rengeteg gyors vágás szaggatja darabokra, keveri össze az idősíkokat, jelent a múlttal és a még távolabbi múlttal. A nyers színek, a fakó fények, a többnyire esti vagy mesterséges fényben felvett képek, a felkavarodott emlékek mintha magában a főszereplőben villódznának. Az Egyetleneim egész biztosan nem sorolható a „könnyű” filmek kategóriájába, de az unalmasokéba és a gyengékébe sem.
B. K.
A mitikus dokumentumfilm
Szemző Tibor: Az élet vendége – Csoma-legendárium
Szemző Tibor különleges látványvilágú alkotása a játékfilmek között került bemutatásra, azonban az első kérdés, ami vele kapcsolatban felvetődik, hogy vajon nem egy különleges dokumentumfilmmel állunk-e inkább szemben. Kőrösi Csoma Sándorról dokumentumfilmet készíteni persze a lehetetlennel határos, annyira keveset tudunk róla. Töredékes feljegyzések és legendák mitikus hősének formájában létezik a ma embere számára ez a megszállott, tizenhárom nyelven beszélő vándor, tudós, filozófus.
Az élet vendége által választott ábrázolás éppen azért mindennél hitelesebb, mert úgy dolgozza fel Kőrösi életét, ahogy az a mítoszokon keresztül megjelenik. A film két egymástól formailag is jól elkülöníthető szintet váltogat. Az egyik „cselekményszál” alatt a Kőrösiről élő legendák irodalmi fel- és átdolgozását halljuk Törőcsik Mari narrációjában. Ezeket a fantasztikus történeteket, jeleneteket mesekönyekbe illő rajzok módjára kidolgozott animációk illusztrálják. A másik szinten a szerzők által ugyancsak meglehetősen átdolgozott, különböző íróktól, filozófusoktól átvett idézetekkel tarkított Kőrösi-töredékeket hallunk azon a tizenhárom nyelven, amelyen a nagy ázsia-kutató beszélt. Ezeket a szövegeket „Himalája-országban” szuper 8-as filmre vett szemcsés, szinte átszellemült képek jelenítik meg. Az utca emberét, buddhista kolostorok lakóit, vagy sokszor csak az égig érő hatalmas hegyeket látjuk. Mindez alatt különleges, keleti hangzású, egzotikus hangszereken játszott zene hallható: a rendező-zeneszerző saját szerzeményei.
Ez a költői, formanyelvileg kísérleti megközelítés, amit Szemző alkalmaz – bár első látásra inkább mindentől elrugaszkodott, vájt fülű nézőknek szóló stílusjátéknak tűnik – valójában a legjobb módja egy eszmeiségében rendkívül hiteles, kulturális, gondolati és antropológiai jellegű portréfilmnek. Szemző nem száraz tudományt művel, nem dokumentál, hanem saját személyes világán átszűrve tárja elénk egy titokzatos, kiismerhetetlen ember megfoghatatlan – mert csak hiedelmekben, hagyományokban, legendákban fellelhető – létezésmódját.
Gy. Zs.
Ginger-csavar háló nélkül
Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér
Hajdu Szabolcs filmjei személyességükkel varázsolják el a nézőt. Minden alkalommal érezni, hogy a megjelenített történetek, szereplők és érzelmek valahol nagyon mélyen érintik a rendezőt. Nincs ez másképpen legújabb, minden korábbinál közönségbarátabb filmjében sem (a Fehér tenyér nyerte a szemlén a közönségdíjat). A Tamara valóságos helyszínektől és helyzetektől elrugaszkodott, szimbolikus és intim, belső világa után ezúttal a hitelességet a külső valósággal való nagyon – egyébként időnként talán túl – szoros kapcsolat biztosítja.
Hajdu a film témájából kifolyólag két csapda között egyensúlyozott – háló nélkül, ahogy filmjének hőse a trapézon. Az egyik csapdát a műfaj jelentette: saját tornász bátyja életútjának bemutatásakor könnyedén beleeshetett volna a sportfilmek sablonosságának a hibájába – nem tette. A film erejét éppen a sablonosság hiányából fakadó kiszámíthatatlanságának köszönheti, az egyes jeleneteken belül olyan feszültség uralkodik, annyira sokértelmű (tehát hiteles) a szituáció, hogy gyakran – akárcsak a mindennapokban – képtelenek vagyunk megjósolni, hogy mi fog történni a következő pillanatban. A gyakori idősíkváltásokkal elmesélt történet lényege, hogy a múltbeli történetek megvilágítsák a jelenbeli ember cselekedeteit, élethelyzetét.
A másik csapda a korábban említett túl konkrét személyességből fakadt. Az, hogy a rendező saját testvérének legapróbb részletekig ismert jelleméhez nyúlt, mintha akadályozta volna abban, hogy kívülállók számára is hitelesen megjelenítse személyiségét és motivációit. Valószínűleg ebből fakad az is, hogy a film egyik kulcsmomentuma, a fiatal kanadai tornász és Dongó (a rendező bátyjának filmbeli neve) közötti kapcsolat ábrázolása meglehetősen elnagyoltra sikerült. Nem lehet viszont nem megemlíteni a briliáns vágást, a világbajnokság és a cirkuszi mutatvány párhuzamos montázsának ritmusa, hangulata és feszültsége lenyűgöző. A Fehér tenyér a remekül eltalált ritmusnak köszönhetően lendületes, feszes, izgalmas és őszintén hiteles film.
Gy. Zs.
A fuldoklók
Kocsis Ágnes: Friss levegő
Az egyikük az igaz szerelmet keresi, a másik a saját álmát kergeti. Mindketten fuldokolnak, egymás mellett. Szépen. Lassan. Csöndben. És külön-külön. Az idei szemle legjobb elsőfilmje tiszta, kemény magyar valóságot párolt filmre. Szemrebbenés nélkül, igazan, kegyetlenül.
Kocsis Ágnes diplomafilmje egy anya-lánya kapcsolat részletes bemutatásával beszél a kilátásalanság elleni kapaszkodókról, a magányról és elvágyódásról. Angéla és Viola szinte alig beszélget egymással, egyetlen közös pontjuk a napban a rituálészerű esti tévénézés. Néma játékosai ők a túlélésnek, akik újra s újra friss levegőért kapkodnak. Akárhányszor hazaér Viola, a vécés néniként dolgozó anya, Angéla fut kitárni az ablakokat, hogy szellőztessen. De Violát is zavarja a bűz, órákig próbálja súrolni magát a kádban, munkahelyén meg egész kis fegyvertárat rendezett be a százféle légfrissítőkből. Amíg az anya görcsösen párt keres, addig a textilipari középiskolában tanuló lány Rómába szökik. Ám a környezeti kontextusuk oly erős kontúrt húzott az életüknek, hogy képtelenek kitörni abból. Néha-néha ugyan feltörnek a mélyből levegőért kapkodva, még éppen az utolsó pillanatban oltva a légszomjukat, de utána újra visszasüppednek oda, ahonnan kitörni készültek. Mintha egy láthatatlan kar örökké visszarántaná őket, vissza a nyolcvanas évek nyomasztó hangulatába, ahol fáradtak a hajnalok és félhalottak a nappalok, ahol a fények állandóan a zord telet jelzik, hiába vége már rég az ősznek.
Túlélni muszáj, kitörni lehetetlen. Olyan az egész film egy kicsit, mintha minden a víz alatt játszódna, egy akváriumban, ahol lehet a levegőre vágyakozni, de elérni soha sem.
S. T.
Diabolus ex machina
Tímár Péter: A herceg haladéka
Alidát, a negyven felé közeledő exszépségkirálynőt egy nap megtámadják. Golyó a szívbe, s hősnőnk máris a Pokol tornácán, az utolsó ítéletre várakozók csarnokában találja magát. A Sötétség Hercegének megtetszik a fáradt szépség, s példátlan kegyben részesíti: Alida visszakap egy percet az életéből. A haladék, bár egyetlen perc, mégis végtelen idő, hisz minduntalan visszaugrik az elejére, akár egy megakadt lemez. Mivel a Gonosz nem mindenható, van esély, hogy Alida visszamenekítse magát az életbe. Ki kell derítenie, ki az, aki úgynevezett szerettei közül igazán szereti és életét áldozná érte; meg kell találnia azt, aki átvállalná a halálát. Ez volna számára a megváltás, ám csak végtelen űrt és önzést talál, mind másokban, mind saját törtető lelkében. Mindenki émelyítően képmutató, Alidát mégis megszeretjük kitartó küzdelme, élni akarása miatt. Tűsarkújában átlibben a kizökkent időn, ám a Sátán követei a nyomában vannak, hogy visszavigyék a kárhozottak honába. Egy bukott angyal a segítségére siet, s együtt menekülnek a fekete lovasok elől…
Az alapötlet – az önismétlő időből való menekülés – már ismerős az Idétlen időkig című amerikai filmből, ám a tálalás új, hiszen Tímár Péter a magyar filmben szokatlan műfajba, misztikus fantasy-thrillerbe öntötte meséjét. A hosszúra nyúló expozíciótól és néhány, az alacsony költségvetés miatt sajnálatosan színpadiasra sikeredett pokolbéli jelenettől eltekintve a cselekmény fordulatos, sodró. Főhősünk természetesen visszanyeri életét, ám a megoldást nem várt fordulat, mondhatni diabolus ex machina hozza el.
Üldözést, a keresés izgalmát ígéri a film – és Alida szerepében az elsőfilmes Szabó Gabi remek alakítását, akit remélhetőleg ezután is sokszor láthatunk a filmvásznon.
M. D.
Alternatív operatörténet
Mundruczó Kornél: Johanna
A 37. Magyar Filmszemle egyik legkülönlegesebb vállalkozása volt Mundruczó Kornél Johanna című operafilmje. A fiatal generáció egyik legígéretesebb színház- és filmrendezője a Nincsen nekem vágyam semmivel elsőfilmes díjat, az Aftával kisjátékfilmes díjat, a Kis Apokriffal pedig kísérleti filmes díjat nyert, amely négy év alatt még a honi mustrákon is elismerésre méltó teljesítmény – főleg 30 évesen. A Johannát az A 78-as szent Johannája (eredetileg a Jött egy busz szkeccsfilm epizódja, utóbb önálló rövidfilmként versenyben Cannes-ban) opera-rövidfilm inspirálta, mely egyrészről elismerésre méltó teljesítmény és filmi kísérlet volt, másrészről rövidsége miatt benne maradt jó néhány ötlet. Eleddig elsősorban színházi adaptációk kerültek moziba operafilm műfajban (utoljára Káel Csaba Bánk Bánja), ezért is kuriózum, hogy Mundruczóék egy teljes operát írtak librettóstul a vászonra – ráadásul meglehetősen rendhagyó operatörténettel. Bár az ívet a Johanna-mítosz adja, a helyszín a jelen és egy kórház, Johanna pedig egy drogos lány, aki a klinikai halál állapotát megjárva kórházi nővér lesz, s alternatív gyógyítóként szerez magának hódolókat és irigyeket.
Mundruczó filmjéhez a pompás zenét Tallér Zsófia szerezte – s érdemelte ki jogosan a legjobb zene szemledíját. A film egyik találmánya azonban – mint Mundruczó korábbi filmjeiben mindig – a női főszereplő Tóth Orsi, akinek eddigi teljesítményei miatt már amúgy is járt egy legjobb színésznő szemledíja. Most meg is kapta. A Johanna nehezen befogadható, és nyomasztó, de tartalmas élmény! További újításokat, még-még-még!
K. Gy.
Lélekszabadító
Szaladják István: Madárszabadító, felhő, szél
Szaladják István operatőr-rendező első egészestés nagyjátékfilmje, amely nemcsak az filmszemle programjában, de a magyar filmtörténetben is elég egyedinek számít, a spirituális film megteremtésére-felélesztésére tett kísérletet. Olyan zen tanfilm, amely hosszú, lassú kószálásra invitál, a végtelenbe kalauzol, megröptet a felhők között, s végül a szél sorsára bocsájt.
Aranyló búzakalászok között bandukolunk, pacsirtaszólamok úsznak bele az ég sejtelmes morgásába, a szabad ég alatt kibuggyan a teljes szabadság érzése, amikor a tudat megszabadul a felesleges görcsöktől, amikor csak a létezés a fontos, nem a miértek. Szaladják filmjében megszabadítja a cselekményt az idő és a tér fogságából, ezáltal teljesen elemeli a tárgyi valóságtól, s immár az se számít mikor, hol játszódik a történet. A természet főszereplővé lép elő, a tájak gyönyörködtetés mellett mesélnek is, titkokról suttognak, lelket simogatnak, bámulatba ejtenek. Egy megváltástörténet elevenedik meg, ahol a kamasz fiú találkozik a mesterével, aki megtanítja a lelkével látni, ráébredni a világra, s a fiatal fiú többé már nem úgy folytatja útját, mint ahogyan elindult. Itt állapotokról van szó, nem folyamatokról, így nem játszaniuk kellett az orosz színészeknek, hanem csak egyszerűen létezni. Az archaikus, biblikus nyelvezet és a tudatfakasztó táj kettőse erős transzcendentalitásban találkozik. Ez az oka, hogy ezt a zarándoklatfilmet nem lehetett magyar színészekkel forgatni, vallotta maga a rendező, mert szerinte hiányzott volna az a mély spiritualitás, ami az orosz színészeknek azonban lételeme. A kérdés már csak az, vajon vetíteni lehet-e majd a magyar közönségnek?
S. T.
Az aranylábnyom eltűnése
Bollók Csaba: Miraq
Kacérkodás a krimi műfajával, sőt a film noir hagyományaival. Történt ugyanis egy gyilkosság – valamikor, valahol. Van egy femme fatale, aki mozgatja a szálakat, valamikor, valahonnan. Nyomoz egy detektív, aki fekete Volvóval közlekedik. Értetlenül botladozik mindezen át egy balek, aki nyomoz egy teljesen más ügyben, mégis belekeveredik emebbe – végül maga is gyanúsított lesz. Mit keres? Groteszk módon egy elveszett lábnyomot, amelyet egy különös szőke lány őrzött. Hogy lehetséges mindez? Úgy, ahogy Tornatore Puszta formalitásában is zajlanak az események: az első pillanatokban meghal a főszereplő – szinte el is felejtjük, hogy a halálát láttuk –, aztán végigrohan azon az eseménysoron, amelyről a film tulajdonképpen szól: bolyong egy puszta erdőben, találkozik különös emberekkel. Csakhogy itt találunk egy különös elbeszélői csavart: az események fordított időrendben összerakott mozaikkockákra van törve. És persze más-máshova is vezetnek Tornatorenál és Bollóknák. Vagyis az a gond, hogy a Miraqban nagyjából sehova sem vezetnek, a szálak elvarratlanok maradnak – vagy elkezdetlenek, mert a hagyományos időbeosztás szerint „ekkor” indulna a krimi. Kár, mert az ötlet nagyon jó lenne – az álom vagy delírium különös logikáját, hangulatát a történet töredezettsége, a noirosan különös, ferde kameraállások és még egy csomó részlet tökéletesen biztosítja.
B. K.
Légies találkozás
Incze Ágnes: Randevú
Egy koldusasszony, egy nagyvárosi vagány, egy menhelyen dolgozó ápolónő meg egy különös természetfeletti lény találkozása. A bonyodalmat egy útlevél indítja el: az öregasszony elcsórja a sráctól, egyéb, többnyire haszontalan, de érdekes tárgyakkal együtt, amelyeket minden vagyonkájával az övére aggatva hurcol mindenhova. A titokzatos, szűkszavú lányról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy feltűnése előtt fénygolyóként pattogott a hegyek fölött – még az sem egyértelmű, hogy jót akar vagy irányíthatósága és némasága mögött valami gonosz a szándék rejtőzik, egyáltalán mit keres a filmben? De ahogy róla megtudjuk, hogy rejtett célja ellenére mégiscsak jóindulatú, ugyanúgy kiderül, hogy a nagyvárosi vagányoknak is van szívük, sőt, a kemény és ironikus ápolónőnek is el lehet csavarni a fejét. Ezek a fordulatok azonban valahogy előkészítetlenek maradnak a filmben, és a szereplők egy része – sajnos a koldusasszony is eleinte – teljesen hiteltelen.
Jól sikerült figura a merev idegené, akiről talán kiderül, hogy az öregasszony régen meghalt lánya, aki csak azért tért vissza, hogy magával röpítse halálosan beteg anyját és az egész nyomorult koldusnépet. És a szó szoros értelmében elrepülnek, mintha a film készítői elismernék: a filmben kialakult feszültséget nem tudjuk megoldani, úgyhogy tegyünk egy ilyen csavart a végére, a csodákkal úgysem lehet vitatkozni. Pedig e csodás elemen kívül a film még érdekes is lehetne, a téma jó drámai alapként kínálkozik fel, és egy kis humorral fűszerezve különösen sikeres lehetne. A film legkedvesebb jelenete egyébként az, amikor a „fénylány” egy kukában furikáztatja a koldusasszonyt a város szélén…
B. K.
Kortalan Rokonok?
Szabó István: Rokonok
1968-ban Szabó István kérdezte Máriássy Félixtől, hogyan lehetséges, hogy múltidéző filmje, a Rokonok, bár műteremben készült, mégis valóságos légkörrel bír: mestere szerényen a szürke-sáros időjárásnak köszönte filmje hangulatát. Szabó nehezebb utat választott. Nem kért a környezet önzetlen-nyomorúságos díszletéből, a szereplőkre bízza a korhangulatot. Nem a színházat idéző tévéjáték-stílusból fakad, hogy néhány kivétellel éppen a színészek szinte tétova vagy éppen ripacs, túljátszott ottléte miatt okoz csalódást a legújabb Rokonok.
Belemagyarázhatnánk, hogy a rokonok közé szinte fenyegető napsütés feszül, túlzó a ragyogás, a villa-életmód vonzó, de korrupt máza. Talán a színházdíszlet-bútorokból álló lakásbelsőket, azaz a túlzsúfolt, mégis üres, mert lakatlan-mesterkélt tereket majd fel- és kitöltik a szereplők, vagy a segítő „effektek”, a rokoni szálakban elvesző karakterek, de a Zsarátnok főügyészévé frissen kinevezett Kopjáss István szerepében Csányi Sándor legalább annyira nem találja a helyét, mint a feleségét alakító Tóth Ildikó eltúlzott drámai kitörésével. Disszonáns elemekként hatnak az ablakokon át rendre befújt porfelhők, a visszatérő álomszekvenciák is – a veszélyes változások teátrális jelei.
A kamera sem segít, többször is oktalan mozgása és a logikátlan plánváltások után a mentés a (félrevezetett) színészekre hárulna, de a film csak a Móricz-mű aktualitását harsogó verbális szinten hat; máskülönben a jelenre húzott megerőszakolt múlt. Kortalan, de nem örök.
B. F.
Júlia asszony titkos éjszakái
Mészáros Péter: Stammbuch – Júlia asszony titkos éjszakái
Szendrey Júlia, a „nemzet özvegye” keresi országszerte a szabadságharcban eltűnt férje nyomait. Egyetlen kísérőjét szintén Sándornak hívják – a néző a film elején egy pillanatig el is tűnődik, vajon nem egy félresikerült Petőfi-figurát láthat. Júlia asszony azonban minden, csak nem szomorú, szent özvegy. Inkább élni akaró, szeszélyes fiatal hölgy, akit kortársai bizonyára nem ítéltek volna erkölcsileg feddhetetlennek. Hatalmas a szakadék nappali arca, a merev, gőgös, előkelő és tiszteletet parancsoló úriasszony, és az éjszaka örömeit kereső, lobogó hajú fiatal lány között. A film végig ezzel a kettősséggel játszik, mintha a rendező arra lenne kíváncsi, vajon Júlia melyik énje győz végül (bár talán a végkifejletet már a jelleme kettőssége miatti első gyanakvó pillanatunk óta sejthetjük).
A film cselekménye lassan hömpölyög egyik helyszínről a másikra, a kocsmában züllő színészek társaságából a hitehagyott főúri kúriába, ahol Júlia egy emlékkönyvet, „stammbuchot” talál, benne Sándor – kihúzott – kézírásával.
Mészáros Péter bizonyos értelemben hiánypótló, hiszen magyar kosztümös film, amelyben a Jókai-regényekből ismert világ tűnik fel, és annak választékos vagy éppen patetikus nyelve szólal meg.
B. K.
A szőke fiúnak is van szíve
Barnóczky Ákos: Szőke kóla
A beképzelt vállalati igazgató és egyben hivatásos szépfiú egy józsefvárosi gyorstalpaló kurzuson kell átessen ahhoz, hogy megismerje a felebaráti szeretet mibenlétét. Beleznay Endre által alakított Lerner Nándorról az első percekben megállapíthatjuk, hogy fejlődnie kell, mert alapértelmezett állapotban meglehetősen antipatikus főszereplő (a belső fejlődés végbe is megy valamikor a film háromnegyede felé, csak olyan gyorsan, hogy nehezen lehet követni). Egy ellopott autó, pályázat és egy elrabolt barátnő visszaszerzése a tét és ha hozzáadjuk, hogy a túlméretezett egóval megáldott szőke fiú a romagettó közepére pottyant, egyértelmű, hogy a áll a bál, egy cselekménydús és komikummal tűzdelt filmre számíthatunk. Az etnikai előítéletekre építő poénok mellett azonban a rendező nagy gondot fordított arra is, hogy alaposan elmagyarázza nekünk a politikai korrektség elvét. Szerencsére az operatőri munkáról és a helyszínválasztásról nem mondhatunk rosszat, a film nagy mértékben köszönheti ezeknek echte nyóckeres hangulatát. A főszereplők közül Majka jól alakítja a temperamentumos ugyanakkor vidámlelkű autószerelőt, Beleznay viszont nem mindig tud meggyőzni arról, hogy neki most nagyon rossz napja van.
És ha már a film címében is szerepel az ital neve, ezt sem fogjuk gyakrabban emlegetni, mint a két hete megivott kólát.
Z. Bálint
A mindeható anyós
Pálos György Ali: Sztornó
A Sztornó hétköznapi helyzetek és előítéletek füzére. Bárki kaphat az adóhivataltól adóbevallási felszólítást, és könnyen megeshet, hogy vállalkozásán jogilag az anyósával osztozik. Az anyós unokáit betegre etető, vejével elégedetlen házisárkány-képét azonban a viccek már elkoptatták, és kínosan közhelyes az is, ahogy a vő elfogadható számlákat próbál szerezni, majd írni, hamisítani, közben pedig a mindenható anyóssal való összetűzés és a stressz miatt elveszíti a családját is, amelyhez amúgy sem fűzték túl szoros szálak. Nem szenved, csak megkönnyebbül, végre csend lesz körülötte. Az sem lepi meg túlságosan, hogy állítólag összeesküvés áldozata volt – még a cselszövés hálója sem logikus, az a kép, amelynek a film végén kellene összeállnia, sehogy sem akar kibontakozni. A szereplők, a központi figurával az élen elnagyoltak, unalmasak.
Hétköznapi történetet lehetne érdekesen feldolgozni, csakhogy a Sztornóból hiányzik az életszerűség, kimaradt a drámaiság a drámai helyzetekből. Végig kínos feszültség kísérti a nézőt, ami nem csak a történettel való azonosulás, hanem annak közönségessége miatt jön létre. A film végén a „nem jön hogy higyjem” történetre a bizonyára csavarintosnak készült megoldás – mindez csak az álbarát összeesküvése volt azért, hogy az asszonyt elhódíthassa – teljesen hiteltelen és kidolgozatlan.
B. K.
Ösztönök özöne
Pálfi György: Taxidermia
Arra, hogy mi jöhet a Hukkle után, lendületesen és lehengerlően válaszol a Taxidermia, Pálfi György második nagyjátékfilmje. A legelemibb (szexuális-, táplálkozási- és halál-) ösztöneinket érintő, és legérzékenyebb, leglágyabb „részeinkre” tapintó, ambiciózus világ- és emberértelmezés egy semmilyen tekintetben sem konvencionális mozit eredményezett, mely direkt kérdéseket és felkavaró képeket szegez nézőjének. A Parti Nagy Lajos két novellájából inspirálódott (de)generációs történet mindhárom férfi főszereplője valamely fizikai ösztön extremitását testesíti meg, és fokozza saját végzetéig; a családtörténet ezzel ugyan véget ér, de éppen a „dokumentált” testek révén hagyományozódik át a jövőre.
A magyar filmben rokontalan, de Greenaway vagy Cronenberg felől könnyen megragadható Taxidermia arra a határzónára, árnyéksávra robban be, ahol hús és lélek, test és öntudat, romlandó és éteri összeérnek/szétválnak. A kényes témákat kísérő elképesztően kimunkált látvány (a Hukkleből ismert, valóságszinteket váltó, a matériák textúrájába berántó trükk-képek, szürreális betétek) és nehezen felejthető színészi alakítások (Czene Csaba, Marc Bischoff, Stanczel Adél, Molnár Piroska) mindenképpen kivételessé konzerválják ezt a filmélményt.
M. B.
Pite virágcseréppel
Fonyó Gergely: Tibor vagyok, de hódítani akarok!
Ritka jó cím Fonyó új – nem feltétlenül ritka jó – filmjének. Tibor elég balfácán tinédzserfiú, akinek képzelete és hormonjai megbolondulnak egy „balatoni nyáron”. És ez érthető is, hiszen szomszédnőjében egy gyönyörű pornósztárt fedez fel. Don Juanunk kétbalkezes, tapasztalatlan, s nála másfélszer idősebb nőbe zúg bele, akinek faragatlan, de gazdag férje, és aránylag jóképű pojáca szeretője van – de Tibor „hódítani akar”. Kínosnál kínosabb helyzetekbe sodródik, amelyekbe (bele, inkább mint ki belőlük) hasonszőrű barátja „segíti” tanácsokkal, szódavízzel és virágcseréppel. Pucéron rohan végig apácák között a szállóban, szexuális játékszert csór el vagy mészporba zuhan – határozottan tör célja felé. Végül a hódítás sikeres lesz, csakhogy nem a fekete szépség, hanem a sráccal egykorú vízibicikli-kölcsönzős, mindent elintézni tudó lány akad horogra. Sőt, a véletlen segíti újdonsült barátnője apjának az állását megmenteni, s hogy túlfűtött fantáziájú havere se csalódjon, a film végén neki is leesik valami…
A Tibor vagyok, de hódítani akarok! az amerikai és a német piték tökéletes magyar megfelelője, olykor idegesítő, olykor elkeserítő, máskor valóban vicces helyzetekkel és szereplőkkel, ügyesen összefűzött klisék tömegével. És miért ne? Hadd legyen a magyaroknak is saját pitéjük!
B. K.
Üvegtigris és nyaligátor
Rudolf Péter: Üvegtigris 2
Különösebb történet nélkül, egymáshoz nem kapcsolódó jelenetek alapján filmre vinni egy baráti társaság mindennapjait nem kis kihívás, mindezt pedig közönségfilmként megvalósítani még elszántabb embereket igényel. Rudolf Péternek sikerült ez és az első rész sikere után úgy tűnik, hogy az Üvegtigris kultusza növekvőben van: az azonos nevű büfék meg „Ízirájder” lehúzósok mellett a folytatás levetítése után most már egy nyaligátor fagylalt is biztos sikert jelentene. Az alkotók bevallásuk szerint arra törekedtek, hogy az első rész mozaikszerű jelenetei helyett hangsúlyozottabban legyen jelen egy követhető cselekményszál. Ez az ami nem sikerült nekik. Az egyedüli sztori, amit jobban kibontottak – a gazdag, kövér és antipatikus pasi meg akarja vásárolni az Üvegtigrist – sem haladja meg a két-három jelenetet, amúgy a kifulladt gegekből és ízléstelen poénokból összetákolt film helyenként kimondottan unalmasra sikeredett. Számos poén az első rész bevált szituációira épül: ha már sikerült az amúgy ötletes befejezés az első részben, hogy az eredetileg eldugott helyen felállított büfé forgalmi dugót okozzon, akkor most is az út közepén kell találja az Üvegtigrist végefelirat; valaki le kell kaparja a főnyereményt jelentő sorsjegyet, szerepet kell kapjon büfé mögötti vécé és a retardált Király Sanyi idióta gesztusai, na és kell legyen sörözős jelenet is, mert az Aranyászok a film főszponzora. A filmet hatvanháromezren nézték meg csak az első hétvégén, ez az elmúlt tizenöt év legsikeresebb premierjének számít.
Z. Bálint
Ármány, szerelem és vadászat
Bagó Bertalan: Vadászat angolokra
A színházi rendezőként már jól ismert Bagó Bertalan első (nagyjáték)filmjének története talált emlékiratok alapján íródott, és egy angol mérnök 19. századi, magyarországi kalandjait követi, egy vidéki vadászat bonyodalmai közepette. A csavaros cselekmény összes motívuma ismerős lehet a romantikus nagyregényekből: (magyar) nemesi konspiráció, vasútépítés, érdekházasság, egy titokzatos új találmány, a robbanószer, kémek és (osztrák) titkosszolgálat, ármány és szerelem, majd hiányzó happy end. Bagó színészválasztási és -kezelési gyakorlatát a lengyel főszereplő színészek mellett több sikerült alakítás is dicséri (Dörner, Cserhalmi, Nyakó, Derzsi, Bertók, Bencze Ilona), de összességében egy klasszikus kosztümös dráma szépen fényképezett (Máthé Tibor) és kivitelezett, mozgóképes változatát láthatjuk, melyet éppen korhűsége avat az akadémiai realizmus anakronisztikus jelenségévé.
M. B.
