Nem voltak nagy elvárásaink a filmszemle dokumentumfilm-kínálatát illetően. Épp ezért kevés csalódás is érhetett a nézőtéren. Kiugró teljesítményekre, nagy meglepetésekre nem számítottunk, mégis számtalan értékes pillanatot szereztek az alkotók műveikkel.
A Filmszemle szervezőinek néhány éve elkezdett „kísérlete” úgy tűnik, kezd beérni. A dokumentumfilmes vetítések leválasztásával kétségkívül nagyobb figyelmet vonz a sokak számára kevésbé érdekes vagy kevésbé ismert műfaj, ezt az évről évre növekvő nézőszámok is tükrözik. Idén már 7500-an váltottak jegyet a 39 versenybe választott filmre, pótvetítéseket is kellett rendezni. Újra lehetővé vált a versenyen kívüli alkotások megtekintése: a be nem jutott kísérleti, kisjáték- és dokumentumfilmekről külön katalógus is megjelent, amelyben a legfontosabb adatok, rövid tartalomleírás volt olvasható. A vetítések időpontja is szerencsésebben alakult: a szemle kezdetén két napig csak dokumentumfilmeket lehetett látni, de az ismétlések már a hét végére kerültek, ezáltal nemcsak a szakma, hanem a szélesebb közönség számára is lehetővé vált a filmek megtekintése. A változások ellenére a szakmai vitákon még mindig számos kritika éri a szemle struktúráját: többen teljesen elkülönülő dokumentumfilm-fesztivál megrendezését tartanák helyesnek, sokan pedig azt kifogásolják, hogy az eltérő megközelítésű, tematikájú alkotások versenyeznek egymással. (Az idén először a tudományos ismeretterjesztő filmeket külön szekcióban vetítették, zsűrizték.) Az alkotók, televíziós szerkesztők, kritikusok részvételével megrendezett beszélgetéseken nehezen sikerült a konkrét filmeket érintő kérdésekre, észrevételekre terelni a szót, a moderátorok, a szervezők erőfeszítései ellenére számos esetben – személyeskedéstől sem mentes – problémafelvetések, a szemletanács és az előzsűri munkáját kifogásoló megjegyzések kerültek az előtérbe. Pedig tanulságos lett volna részletes elemzésekbe bonyolódni, hiszen a versenyprogram alapján világosan kirajzolódnak a magyar dokumentumfilm-készítés erősödő és gyengülő tendenciái, nyilvánvaló értékei és hiányosságai.
Történelemleckék – akad még bőven tanulnivaló
A szemle fődíját Forgács Péter műfajteremtő kísérleteinek legújabb darabja, A fekete kutya – Történetek a spanyol polgárháborúból című alkotása nyerte. (A 2005-ben készült mű már külföldön is elismerést nyert: két fesztivál dokumentumfilm-fődíjával dicsekedhet.) Forgács ez alkalommal spanyol archív anyaggal dolgozott: „Az én külön spanyol kalandom 1993-ban kezdődött Ernesto Noriega amatőr filmjeivel – a polgárháborús, börtönben forgatott és a háború szaggatta Spanyolországot megrajzoló expresszionista film képsorai megragadták a fantáziámat” – meséli a szerző a filmleírásban. A tragikus sorsú, másik fiatal alkotó, Joan Salvans műveit is felhasználva Forgács megkísérli elmesélni a rendkívül összetett eseménysor történetét, megrajzolni hozzá a gazdasági, társadalmi hátteret, miközben a hangsúly a személyes élmények, tapasztalatok közvetítésén marad. Részletes narráció biztosítja az összefüggések megértéséhez elengedhetetlen ismeretanyagot: nehéz is a szerzőknek elérniük, hogy a szükséges tudás közlése ne zavarja meg minduntalan a költői szerkesztésű kitűnő amatőr felvételek kiváltotta művészi élményt. Forgács filmje egyszeri nézéssel szinte befogadhatatlan: az egyenrangú alkotói teljesítmények (az erőteljes képsorok készítése, azok szerkesztésmódja és az önálló kompozícióként is értékelhető Szemző Tibor által kiválasztott, megírt zene) egymást erősítve hatnak. A kiválóan elhelyezett Garcia Lorca-versrészletek, amelyek a korhangulat sejtetését, a történtek értelmezését egyaránt segítik, gondolati és érzelmi síkon hatva, kulcsmotívumként működnek: gyönyörűen tükrözik Forgács költői látásmódját.
Több olyan mű is szerepelt a programban, amely messze túlmutat a történelmi események feldolgozásán, az értelmezés problémáit is felveti és jelenkori társadalmi kérdéseket érint. Zágoni Balázs rendkívül nehéz feladatra vállalkozott Képzelt forradalom avagy Osztrák–Magyar–Románia című művében. Az 1956-57-es romániai események (a meghiúsult forradalmi kísérlet és az egy évre rákövetkező megtorlás) már több dokumentumfilm témája volt, ezúttal a szerzők az előzményekre, a résztvevők indítékaira és elképzeléseire helyezték a hangsúlyt. A film középpontjában Szoboszlay Aladár, az aradi római katolikus pap személyisége, baráti kapcsolatai és rövid munkássága áll. A még részben feldolgozatlan és értelmezésre váró történelmi múlt ábrázolása nemcsak az ellentmondásos szerepek, viszonyok megjelenítése miatt nagy erőpróba, hanem az elégséges információ kiválasztása miatt is. Zágoni Balázs a főszervező Szoboszlay portréján keresztül megkísérelte a korszak szövevényes társadalmi-politikai hátterét megrajzolni, a pap különös személyiségének, elképzeléseinek ábrázolásával valóban értékes adalékot ad a 45 utáni Románia történelmének megismeréséhez. Mindemellett a film szerkesztésében észlelhetők egyenetlenségek: helyenként a korhangulat felidézésével (archív fotók, zeneválasztás) túl hangsúlyossá válnak alapvetően illusztratív részletek, míg máshol számos, vélhetően fontos információ marad kifejtetlenül (pl. a szervezkedés titokban tartásának módozatai, Szoboszlay viszonya a békepapi mozgalomhoz, a forradalom meghiúsulásának pontos okai és a szokatlan elveket valló pap gondolkodásmódjának népszerűsége). A hangsúly eltolódások ellenére Zágoni Balázs filmje jó dramaturgiai ívvel rendelkező, izgalmas mű, amely számos, további vizsgálódásra érdemes anyag csíráját hordja magában.
Ugyancsak kiváló dramaturgiai fogásokkal élt Szalay Péter Határeset című alkotásában, amelyben a közelmúlt egyik fontos történelmi eseményének személyes metszetét filmesítette meg. Az 1989 nyarán a Fertő-tó partján megrendezett Páneurópai Pikniket követően keletnémet turisták százai rontottak át a határon, majd a rákövetkező napokban rengetegen próbáltak a zöldhatáron átjutni több-kevesebb sikerrel. A politikusok bizonytalanságát érzékelve a határőrök már maguk sem léptek fel erélyesen, ímmel-ámmal próbálták megakadályozni a tiltott határátlépéseket. Egy „eset” mégis tragikusan végződött, a sorkatonai szolgálatát teljesítő fiatal határőr pánikba esett és szinte véletlenül lelőtt egy fiatal keletnémet férfit. Szalay Péter kiváló karaktereket talált a történtek felidézésére, jó arányérzékkel építette fel művét, a beszélő fejes interjúk közé szépen illesztett szituációs betéteket
Társadalmunk jelenével összefüggéseket kereső fontos kérdéseket feszeget Varga Zsuzsanna is Szomszédok voltak című alkotásában. A második világháborúban, a zsidó lakosság deportálásának fő állomáshelyeit a kőszegi téglagyár és vasgyár területén alakították ki. A nyugati határ mentén fekvő kisváros ennél fogva gyászos szerepet tölt be a magyar történelemben. Az alkotók a város lakóival, a borzalmak szemtanúival együtt felkeresték a gettók helyeit, a tömegsírokat, ám a beszélgetések nemcsak a „mi történt”, hanem a „mi történhetett volna, ha” kérdésre is választ keresnek. A múlttal való szembenézés tehát a gyakran hiányolt egyéni felelősségvállalás aktusával párosul. A visszaemlékezések , az események rekonstruálása által nemcsak a történelmi emlékezet életben tartása valósul meg, hanem az előítéletes gondolkodás bugyraiba is bepillantást nyerünk. Az interjúalanyok „elszólásai” felidézik a két világháború közötti közfelfogást és közbeszéd fordulatait (amelyek részben magyarázatul szolgálnak a történtek mikéntjére). Ám a megnyilatkozók nemcsak önmagukat leplezik le, beszédmódjukkal jelenünkben is létező összetett lélektani, viselkedésbeli jelenségekre utalnak, hanem a szerzők céltudatos szerkesztésmódja által kijelentéseik általános érvényre emelkednek. A film médiuma kiválóan alkalmas effajta árnyalatlanságok közvetítésére: az állandó ellenpontozás által vezetett néző olyan összefüggések feltárására „kényszerül”, amelyek nem biztos, hogy helyénvalóak. Az elhagyatott, lepusztult zsinagóga metaforikus értelmet nyer – jogosan, ám ez akkor is így lenne, ha nem látnánk „vele szemben” az élő, virágzó katolikus templom képét. Élesen hasít fülünkbe a látottak után a kedélyes asztaltársaság által énekelt „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” dallama, ám szeretnénk hallani a konokul hallgató, szemlesütve ülő idős férfiak gondolatait is. A film erényei – az interjúalanyokkal kialakított bensőséges viszony hatására történő őszinte megnyilatkozások pillanatai, a feszes szerkezet – fegyverré válnak: a látszólag mély elemzéseket, a gyötrelmes kereséseket felülírják a szerzői látásmód állításai. Nem a látottak igazságtartalmát vonja kétségbe a néző a film megtekintése után, hanem a megközelítésmód létjogosultságával szemben támadnak erős ellenérzései.
Életutak – korrajzok
Az idei portréfilmek között kevés olyan alkotást találunk, amelyben a választott személyiség életútja, hitvallása túlmutat az egyéni élettapasztalatokon, s megfelelő korrajzzal párosul. Ezek közé tartozik Yale Strom Egy ember Munkácsról – Jávori Ferenc portréja című műve. A munkácsi születésű zenész, a Budapest Klezmer Band alapító tagja a jiddis népzenei hagyományok magyarországi meghonosításának különös történetét meséli el. A háború előtti Munkácson, a népes zsidó közösség élénk kulturális életében kiemelkedő helyet kapott a klezmer zene, az éttermekben, rendezvényeken együtt muzsikáltak a zsidó és a cigány zenészek . A holokauszt után a népzenei hagyományt a cigány prímásoktól „tanulta vissza” a film főhőse, majd magyarországi letelepedése után sikerrel népszerűsítette azt. A film nemcsak kor-, zene- és társadalomtörténeti érdekesség, hanem egy szerény ám rendkívüli személyiség bemutatásával teljes összhangban visszafogottan, minden harsány „propagandaíz” nélkül emel szót a tolerancia, a kultúrák békés együttélése mellett, vall egyszerű, nemes emberi kapcsolatokról, identitásról.
Szerepelt egy portré az ötvenes évek egyik élsportolójáról, Iharos Sándorról (Aki önmaga legnagyobb ellenfele volt – Zoltán János Péter), amely a méltánytalanul feledésbe merült kiváló sportember bemutatásával fontos kortörténeti dokumentumokat tartalmaz. A film játékfilmes dramaturgiára alapozva, fikciós betétekkel, dokumentumfilmekben szokatlan stilisztikai eszközökkel vizsgálja a személyes tapasztalatok, jellemvonások és a társadalmi elvárások ütközőpontjait, így kívánja élményszerűvé tenni egy hirtelen felfelé ívelő pálya későbbi lassú, fokozatos hanyatlását. A film koncepciója talán helyes is, ám a megvalósításban mértékletesebben kellett volna bánni a különféle filmes eszközökkel – bizonyos pontokon épp az érzelmi hatást rontották le az erőltetett megoldások. Ugyanígy sikertelen vállalkozás lett A fehér galamb című film Ámos Imre tragikus életútjának utolsó időszakáról: nem tudták a szerzők a kiváló művész alkotásaihoz méltóan a filmes eszközeiket megválasztani.
A Kistehén zenekar portréja (Sz@jber történet – Zderek Valenta, Vaslav Propokovic) azonban teljesítette is, amit feltehetően vállalt : „nem mondott sokat, de annál kevesebbet árult el”, nem bocsátkozott mély rétegantropológiai elemzésekbe, inkább csak utalt bizonyos társadalmi jelenségekre. Mindezt a zenekartagok szellemes –cinikus megjegyzéseivel fűszerezte rendkívül szórakoztatóan.
Margón élők, jogfosztottak, esélytelenek – „cérnaszálon”
Litauszki János filmjének kiválóan megválasztott címe (Cérnaszálon) egy szavas mottója lehetne a filmszemlén szereplő szociográfiáknak. Több rendezőnek is sikerült megrendítő, hiteles képet formálni a társadalom perifériáján élő, alapvető emberi jogaiktól megfosztott társaink életéről, akiknek sorsuk jobbra fordulását illetően inkább vannak kétségeink, mint reményeink. Litauszki János olyan kárpátaljai asszonyok mindennapos küzdelmeibe enged bepillantást, akik varrodai vendégmunkásként, otthonuktól, családjuktól távol dolgoznak. Jóval közelebb került az összetett társadalmi jelenség ábrázolása folytán a sorsdrámák tényezőihez, mint a tavalyi szemlén szereplő filmjében Erdélyi János (Uborkázók).
A körülmények kényszerítő erejéről, megmásíthatatlan döntések súlyáról más vonatkozásban, ám ugyanolyan tapintatosan, visszafogottan meséltek Dobray György Gólyamese és Tóth Artin Érintettek II. című műveikben. Az előbbi a nyílt örökbefogadás talán kevesek által ismert drámai folyamatáról tudósított. Tóth Artin a tavalyi szemlén bemutatott Érintettek I. folytatásaként újra egy élet-halál között vergődő kisgyerekről, az őt ápoló anya erőfeszítéseiről készített filmet. A fiatal rendező kiváló érzékkel találja meg az egyensúlyt filmjeiben, tisztában van a filmkészítő által kijelölendő határokkal: meddig mehet el a személyes szféra ábrázolásában. Igen szerencsésen választja meg filmjeinek szereplőit: a leukémiás kisfiú anyjának tényszerű elbeszélésmódja teljes összhangban van a szerző minden érzelgősségtől mentes, tárgyilagos ábrázolásmódjával, s az eredmény egy megrázó, mélyen elgondolkodtató alkotás.
Témája és megközelítésmódja miatt is rendkívül fontos film Domokos János Kint és bent című műve. A drogosok a társadalom azon csoportjai közé tartoznak, akikről a legtöbb tévhit él a köztudatban, valamint akikkel szemben legerősebbek az előítéletek. Surányi Judit Tiszta románc című filmje volt eddig szinte az egyetlen olyan magyar alkotás, amely bebizonyította, hogy lehetséges ábrázolni a többnyire személyiségzavaros, hátrányos helyzetű fiatalok küzdelmeit, apró sikereit, kudarcait. (Vannak, akik ebben is szenzációt látnak, és ki is használják helyzetüket: Pesty László idén újra előállt egy történettel, még egy bőrt lehúzott a tavalyi filmjében szereplő hőseiről: Egy nap) Domokos János különös, kissé zavaros szerkesztésmóddal , de igen tapintatosan mutatta meg a komlói rehabilitációs intézetben gyógyulni próbáló fiatalok problémáit.
Több dokumentumfilmben dolgozták fel a rendszerváltással összefüggő, elszegényedést, marginalizálódást kistelepülések sorsán keresztül más-más szemszögből. A mélyszegénység ábrázolása idén végre nem kapott etnikai színezetet. Sajnos a kiváló téma kiválasztása azonban nem minden esetben párosult alapos tényfeltárással, folyamatkövetéssel. (Hajdú Eszter: Otthonom, Tarnabod; Kiss Róbert: Két fillér, két krajcár), legfeljebb pillanatokra sikerült a szerzőknek közelivé tenni a drámai sorshelyzetekben is érvényesülő értékes emberi vonásokat (Buglya Sándor: Bánya utca - leltár). Bizonyos esetekben pedig a szerző előzetes elképzelése erősen meghatározta az adott probléma feldolgozását (Erdélyi János: Az utolsó földművesek), a kisparaszti gazdaságok nehéz helyzetéről igencsak egyoldalú képet kaptunk. Az elnéptelenedő aprófalvak mindennapjairól Szabó Ferenc készített egy feszes szerkezetű, rövid kis szociográfiát. A rendkívül hálás motívumra, a lakókat felkereső „mozgó posta” kíséretére építette fel filmjét, így kiváló „szocio road moviet” alkotott, a csak szituációkból álló alkotás sok mindent elárult az elárvult lakosok, főleg idős emberek életéről. („Drágim”)
Világteremtő kamera – egy operatőr kézjegye
Külön írás tárgya lehetne a szemlén szereplő alkotások képi világának elemzése. A többnyire igénytelen operatőri munkát gyakran indokolatlan képi megoldások alkalmazásával „foldozgatják”, a legzavaróbb hiba, hogy igen sokszor használnak nagyközeliket ott, ahol semmilyen ésszerű okkal nem magyarázható (Nagy Ernő: Eötvenhat, Németh Gábor Péter: Végállomások, B Révész László: Diogenész hordót keres I-II.). Kivételek természetesen vannak: az idén az Operatőri Díjat a fiatal Bálint Arthur nyerte, akinek tehetségére már korábban felfigyelhettünk (Lakatos Róbert: Csendország, Zsigmond Dezső: Aranykalyiba, Csigavár). A 2006-os szemlén két filmnek volt operatőre: Zsigmond Dezső: Józsi nővér és a sárga bicikli, Lakatos Róbert: Moszny, valamint saját rendezésű alkotással is szerepelt: Ikrek. Bálint Arthur olyan markáns képi világot teremt, olyan kiválóan követi operatőri munkájával az említett, szintén kitűnő rendezők elképzeléseit, hogy valóban egyenrangú alkotótárssá válik. Zsigmond Dezső folytatta a közelmúltban megrendezett, romantikától, szentimentalizmustól mentes Erdély-filmek sorát (Aranykalyiba, Csigavár). A történetek helyszínének nem is lenne jelentősége, hiszen soha egyetlen utalást sem találunk semmilyen értelemben az Erdélyhez kapcsolódó sztereotípiákra. A szerző a szegénységi és a népi kultúra elemeivel, a falusi életmódhoz köthető motívumokkal, hétköznapiságukban is kivételes emberi sorsokkal teremti meg egy-egy műben jellegzetesen „zsigmondi”, mégis eltérő világait. A Józsi nővér és a sárga bicikli groteszk ábrázolásmódja részben a főhős személyiségének, körülményeinek, részben a dramaturgiai szerepet játszó kerékpárnak köszönhető. (Ezt is felerősítette Bálint Arthur kamerája: számtalan szögből, helyzetben láthattuk a fontos járművet, kellő visszafogottsággal, mindig pontosan, jól elhelyezett beállításokban megjelenítve.)
Ugyanígy gazdagította Lakatos Róbert filmjét kamerakezelése. A kolozsvári lakótelep szélén magányosan éldegélő, teheneket tartó idős bácsi küzdelmének nyomon követése a szerzőtől megszokott nyers, tárgyilagos közlésmódban, kiváló ritmusban és arányérzékkel történt most is. Bálint Arthur önálló rendezése bizonyos értelemben követi a Lakatos által kijelölt irányt, kiváló a témaválasztás, a fényképezés, ám terjengősebb a beszédmódja: a kitűnő anyag feszesebb szerkezetben jobban érvényesülhetett volna. A filmszemle nézői mégis sokat köszönhettek a fiatal operatőrnek: az időnként gyenge minőségű, de többnyire inkább rosszul komponált felvételek áradata után szinte felüdülés volt a szemnek az általa készített képeket nézni.
