Ahhoz képest, hogy milyen nehéz kérdéseket tesz fel, meglepően könnyed, légies atmoszféra és az intim téma ellenére kevés testiség tölti meg Császi Ádám bemutatkozó nagyjátékfilmjét.

A magyar közönség már akkor várakozó álláspontra helyezkedett, amikor még csupán a hír röppent fel, hogy elkészült az első igazi magyar melegfilm (a Coming Out felett ezúttal udvariasan hunyjunk szemet). Az izgalmakat tovább fokozta, amikor a Viharsarok prímán szerepelt a Berlinalén, mi pedig alig vártuk, hogy eldördüljön a startpisztoly, és rávethessük magunkat a friss húsra.

Az első megkönnyebbülést jelző sóhaj akkor töltheti meg a mozitermet, amikor eltelik öt perc, majd tíz és húsz, és látjuk, hogy tényleg működik a film, tényleg jó, nem túloztak Berlinben. A második megkönnyebbülés még nagyobb: nem Mundruczó Deltája köszön vissza, pedig az alapsztori ijesztően alkalmas lenne rá. Egy húszéves srác a főszereplő, aki egy német csapatban focizik, de nem szereti túlzottan, és egyébként is összeverekszik a zuhanyzóban az egyik csapattársával, szóval úgy dönt, hogy neki márpedig vidéken a helye. Fogja hát a cókmókját, és elindul vissza a természetbe. Milyen romantikus. Pedig szerencsére nem! Ez az a pont, ahol Császi ügyesen kikerüli a Mundruczó-féle torkolatokat, és nem kezd el természet és ember erőinek kölcsönhatásáról, az emberi természet sötétségéről filozofálgatni. A Viharsarok Szabija egyszerűen csak besokall, pénze úgyis van elég, hát miért is ne tehetne jót neki a környezetváltozás. Pont örökölt egy öreg viskót is valahol az isten háta mögött, csak fel kell újítani, és kész. Még egy segédje is akad egy Áron nevű, hasonló korú srác személyében.

A magyar filmszínészeket gyakran éri a hiteltelenség és a papírízűség vádja. Sajnos ez jelen esetben is felróható az alakításoknak, a két főszereplő (Sütő András Miklós és Varga Ádám) mégis dicséretet érdemel, hiszen azon áll vagy bukik tulajdonképpen az egész történet, hogy a néző elhiszi-e a kettejük közt pillanatok alatt fellobbanó szikrát. Én elhittem, és azok a percek, amikor se Szabi, se Áron nem beszél, kiválóak. Egyébként sem a beszédek filmje ez, kitölti az időt a ház renoválása, illetve az előbb említett, fokozatosan kibontakozó kémia. A rendezés ebből a tekintetből is ügyes: nem hajt szenzációra, nem henceg a meztelenséggel, de azért nem is finomkodik, és ami történik, azt megmutatja, díszítés nélkül, kendőzetlenül. A filmet ezáltal meglepően légies atmoszféra lengi körbe, kevés a szöveg, kevés a zene, és eleinte még a történés is kevés. Ez a része – a hangulatteremtés és a feszültségfokozás – nagyszerű.

Akkor kezd el rezegni a léc, amikor jönnek a fordulatok. Áron ugyanis nem hajlandó felvállalni a szülőfaluja előtt a Szabihoz fűződő kapcsolatát. Aztán a forgatókönyv egyik legkidolgozatlanabb pontjaként megjelenik Szabi egyik német focistatársa is, hogy gyorsan tovább bonyolítsa a helyzetet egy szerelmi háromszöggé. A szülőkről pedig még nem is beszéltünk. A Viharsarok hirtelen csap át melodrámába, amivel valószínűleg az idill elkerülhetetlen szétzúzását akarta érzékeltetni, de inkább csak ügyetlen és elnagyolt fordulatokkal próbált nagy és fontos művé válni. Pedig a túlságosan elamerikaiasodó befejezés ellenére is nagy és fontos dolog Császi munkája.

Egyrészről nehéz nem örülni annak, hogy a Viharsarok elkészülhetett. Az egy dolog, hogy egyébként is jó film. De kisebbséget választ főtémának, egy szélesebb közönségnek igyekszik bemutatni az életüket és a problémáikat, méghozzá aprólékosan, őszintén. Ez pedig bátor dolog mifelénk, botrányértékű, mint nemrég a Csak a szél is volt. És az, hogy a film készítői vették a bátorságot, még akkor is példaértékű lenne, ha amúgy gyenge végeredmény született volna belőle.

Van azonban mindennek egy olyan olvasata is, hogy kicsit mégis csak szomorú, ha ma, 2014-ben egy melegfilm elkészítésének a puszta ténye is szenzáció lehet. Ebből a szemszögből pedig Császi sem ringatja magát hiú álmokba. Névtelen falujában azt boncolgatja, vajon mit kezd egy meleg fiúval és egy meleg párkapcsolattal a Magyar Ugar. És hát sejthetjük.