Egyre inkább úgy gondolom, igaza van – többek között – Fredric Jamesonnak, amikor a humán kultúrához fűződő nyelvi tevékenységeink java részét allegorézisnek minősíti: párhuzamos konstrukciókat ötlünk ki, magyarázatokat és fordításokat, abbéli igyekezetünkben, hogy teljesebben, hatékonyabban, igazabban szólhassunk. Miről is? Ez persze attól függ, milyen narratívákkal, ideológiákkal és világértelmező mítoszokkal vesszük körül magunkat; az emberi voltot, a szignifikációt, a megismerést, avagy az evolúciót tüntetjük ki figyelmünkkel (és a lista természetesen tetszés szerint bővíthető).
Ne kérdezzen vissza a kedves olvasó, hogy Ang Lee rendezésének n-edik allegóriájával áll-e szemben, mert a gesztus retorikai lenne: igen, az angol címben a kettétört (gerincű) hegyet megnevező, 2006-ban közönség elé vitt film kapcsán jutott eszembe a fenti – megengedhetetlenül általános – felvezető.
Azonnal szövöm a magyarázatot is: bár a filmvilág díjai nyomán támadt hírverés megteremti a Brokeback Mountain kontextusát, azt gondolom, ez a film egy másfajta értelmezési rendszerben (allegóriában?) is működőképes. No nem azért, mert az érték és a szépség mindig felviláglik, a mesei szegény, de szép lányhoz hasonlóan, hanem mert Ang Lee filmjét – Rodrigo Prieto kameramunkájával, Judy Becker és Marit Allen helyszíneivel és kellékeivel, a színészek (Jake Gyllenhaal, Heath Ledger, Michelle Williams, Anne Hathaway) jelenlétével – a saját, választott médiumában illik, kell, lehet megközelíteni, amennyiben az ismerkedés mellett döntünk.
Noha a film alapjául ezúttal is a jó, öreg és megbízható irodalom szolgált (Annie Proulx azonos című novellája), az elkészült projekció talán csak a beavatottak számára veti fel az adaptáció kérdéseit. Szótára a filmé és a vászoné, a színek, textúrák, emberi szemmel befoghatatlan tájak, a kamera érzéketlen szeméhez és a készítők mentális ideájához alkalmazkodó arcok, tárgyak és mozzanatok uralják. Ezért hát hiábavaló nyelvben kódolni, és ha mégis megtesszük, könnyen eljuthatunk ahhoz az eredményhez, ami – barátságos csacsi módjára – engem (félre)vezetett.
„Ang Lee ezúttal meleg cowboyokról készített filmet”, valahogyan így hangzott az a szlogen, amit elkaptam a napi kavalkádban. Hát igen, Jack Twist és Ennis Del Mar kétségtelenül cowboyként definiálódnak a film első negyedében, amikor – számunkra jól ismert módon – a tavasz jöttével juhásznak szegődnek, és felvonulnak Brokeback hegyére a végtelenül sok juhot lóhátról terelgetni. De ez a szűkszavú összegzés nem beszél arról a folyamatról, amelynek eredményeként a homoszexualitás (a „halászó melegség”), mint az egyetlen lehetséges létmód megmutatkozik egy minden ízében fojtogató világban – fantáziagyakorlatként képzeljük csak bele magunkat az 1960–70-es évek Wyomingjába és/vagy Texasába. Nem visz el a fenti „csacsi” a tájnak és a természetnek ahhoz a csodálatos képességéhez, hogy szimbólumként, metaforaként és allegóriaként funkcionál, aszerint, amit kívánunk tőle, és semmit nem árul el a tárgyi és emberi hitelesség/hűség azon radikális vonásáról, amely körülírja-szabja életünk egyetlen lehetséges csapását. A kelleténél sokkal kevésbé vagyok járatos az egzisztencializmus nevű kánonban, de nézzék el nekem, ha befejezésül azt írom: Ang Lee Brokeback Mountainje esetében az én allegóriám valahol ott húzódik meg, ahol rádöbbenünk a világba, tájba és egymásba vetettségünk megmásíthatatlanságára.
