Valahol egyszer azt találtam írni, hogy Matthew McConaughey egy mellékszerepben élete legnagyobb alakítását nyújtotta. Akkor nem sokban tévedtem, pusztán csak elsiettem az értékítéletet, hisz minden szerepében, mit azóta vállalt, mind jobb és még jobb, és úgy tűnt, hogy tehetségéhez mérten már fokozhatatlan játékot nyújtott, mígnem ledobott vagy 15 kilót és bebújt Ron Woodroof csontvázszerű alakjába. Immár nem osztogatom oly könnyelműen a jelzőket, de hadd jósoljak kvázi egy ennyit: amikor ezt is felülmúlja (és bizonyára megpróbálja majd), a szinte a semmiből, azaz a kezdeti romantikus vígjátékok playboy-i karakteréből érkező McConaughey a hollywoodi drámaszínpadot alapjaiban rengeti majd meg.
A játékfilm nyilván nem az életesemények igazhű leképzése, ezt senki nem várja el tőle. Merőben abszurd igyekezet is lenne egy szubjektív létcsomagból, számos szubjektív szűrőn keresztül a szubjektív befogadó szubjektív tapasztalásának torkán legyúrni valamiféle sosem létezett abszolút valóságot. Azt viszont lássuk be, néha igencsak jót tesz a dramatizálás még egy olyannyira tragikus élettörténetnek is, mint az AIDS-es rodeóbolond villanyszerelő Ron Woodroofé. Ront 1985-ben HIV-fertőzöttként diagnosztizálták, és mindössze hat hónapnyi hátralevő életet jósoltak neki, mivel immunrendszerét a mértéktelen alkohol- és drogfogyasztással alaposan tönkreverte. Ehhez képest túlélte azt a félévet, túlélte a tizedfordulót is, ’92-ben hunyt el. Hogyan? Látszólag egyszerűen. Iszonyú életösztöne vagyonszerző vággyal és nyílt elmével társult csenevész alkatában, életmódját gyökeresen megváltoztatta, és ideig-óráig győzött.
Az AIDS virágkorában, amikor a világ egészségügye és gyógyszeripara a sötétben tapogatózott a HIV-kórokozót és elpusztítását illetően, és nem akarta belátni, hogy a többnyire természetes alapanyagú immunerősítők jelentik a – ha nem is végleges, de időt nyerő – megoldást, szerte az Egyesült Államokban vállalkozó kedvű betegek a hazai szabványok által el nem ismert és külföldi piacokról csempészett szerekkel, a törvényt megkerülve úgynevezett Vásárlói Klubokat hoztak létre, s havi tagsági díj befizetése fejében alternatív és célravezető kezelést kínáltak, lényegesen meghosszabbítva önmaguk és fertőzött társaik életét. Ron hasonló üzletbe kezdett Dallasban, és néhány évig sikerrel dacolt az Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerbiztonsági Felügyelet (FDA) állandó támadásaival.
Ez tehát a történet alapja. A valóságadaptáció során bekerült pár fiktív személy, többek között Rayon (Jared Leto), a transzvesztita üzlettárs, lerövidült néhány határidő, s a meleg főhős helyett egy kezdetben homofób Ron köszön vissza. Amit ebben a formában vászonra vitt a kanadai Jean-Marc Vallée, az egyike a 2013-as esztendő kimagasló hollywoodi drámáinak, olyan érzelmi mélységekbe merülő alkotás, amely méltán Oscar-esélyes, habár a hat kategóriába történt felterjesztés nem minden esetben megalapozott (például mit keres a sminkes listán?).
Vallée érzéssel és empátiával nyúl a nyersanyaghoz, senkit és semmit nem démonizál, de nem is angyalít. Szeretettel és megértéssel mozgatja kézikameráját főhőse körül, a már-már lemondó beletörődéstől a szívinfarktust okozó kísérletig tanulmányozza túlélőösztöneit, és aprólékos gonddal dokumentálja a szabadesésnek indult senkiházit az erkölcsi fölény győzedelmes magasugrásáig. Környezetében nincsenek megtért és szentéletű betegek, de tudatos vírusterjesztők sem. A fertőzöttek mind rettegnek a haláltól, viszont egyesek a végállomás tudatában sem tudnak káros szenvedélyeiknek véget vetni, míg mások minden további nélkül igen. Ron szemén keresztül egyfajta undorral tekintünk szét ebben a világban, értékeléseink az övéivel rögvest szembeszállnak, ám a rajta lassacskán eluralkodó bársonyos együttérzést azonnal magunkévá tudjuk tenni, amint megolvad bennünk az iránta táplált kezdeti ellenszenv és a sajnálat állandó háttérérzetként belénk fészkeli magát.
A hatalmas kalapban szinte már bajuszig süpped félszeg macsósága, mulatságosan tűhegyes csípőjén lemondóan lobog a farmer, és azonosulásunk egyre csak fokozódik. Szárnyaszegett lapockái, ingatag járása bármikor egy újabb ájulás veszélyének bizonytalanságával töltenek el, azzal a mély féltéssel, amelyet beteg rokonaink iránt szoktunk érezni. A mindezt egyszerre, és mindennek érzelmi halmazában szikár férfiasságot, meg nem alkuvást, enyhe tébolyt játszi természetességgel alakító McConaughey színésztörténelmet ír. Lefogyott, igen, de itt nem pusztán arról van szó, hogy arcának koponyaszerűsége a vele egy nemzedékbe tartozó Christian Bale vagy Matt Damon egykori alakváltozására ráverne, vagy netán kórosan karcsú combja lenne az oka. Egy hatalmas diéta vagy hízókúra önmagában még senkinek nem hozott Oscart, de ha mellé önnön magához mérten új és gyökeresen újjáértékelő játékot társít a színész, alig kizárt, hogy az Akadémia hozzáértő szemei elsiklanak felette. Jared Leto nemkülönben. Ő valóban egy kaméleon, fogyott már korábban, duplájára is hízott, játszott már aggot, drogbeteget, veszélyes bűnözőt, s ki tudja még miket. Ezúttal egy megkapóan szép transzvesztitát alakít, milliméter pontos női mimikával, finom humorral, diszkrét halálfélelemmel és végtelen alázattal. Akkor is vonzó tud lenni (férfiszemmel mondom), mikor ellenfényben, gondosan púderezett borostájából egy pillanatra ezüstprémet formáz a nap.
Ron gazdagodási vágyának törődésbe való átváltása, a körben kaszáló betegség, valamint meleg üzlettársával kialakult kölcsönös szeretete a játékidő előrehaladtával egyre jobban emlékeztet – az alapmotívumok analógiája szintjén – a Schindler listájára. Ron egy pusztító járvány közepén üzletet nyit, és elkeseredett emberek hátán, a konjunktúra áldozatainak kétségbeesésén vagyont szerezve, névre szóló tagságot osztogatva egyenként magához engedi őket, menekvést ígér a biztos halálból, ám lassan az üzlet személyi ragaszkodássá változik, és ő hőssé lényegül egy reményt kapott kisközösség szemében éppen akkor, midőn az egész humánusan törvénytelen ügyletből egyedül már csak önmaga túlélésén fáradozik. Majd, hogy a rodeó iránti szenvedélye is szerepet kapjon, a végén azt látjuk, hogy félelmei ellenére felül egy nagydarab szilaj bika – értsd: végzetesen könnyelmű életvitele – hátára, s miközben az állat úgy dobálja, mint holmi rongybabát, ő csak számolja a másodperceket, görcsösen kapaszkodik és megpróbál nyeregben maradni. Mindent megtesz, de mindhiába. A bika nem játék.
