Matthew McConaughey szerelemgyereke az Arany, producerként is beleszállt. Sajnos, meg is látszik: nem hagy senki mást érvényesülni.
Volt egyszer egy Bre-X nevű kanadai bányászcég (csak szólok, hogy a verespataki mizériáért felelős Gabriel Resources is kanadai), akik a kilencvenes évek elején csináltak egy hatalmas botrányt. Röviden: felvásároltak Indonéziában egy területet, és mindenkivel elhitették, hogy irgalmatlan mennyiségű arany van ott. Jópár évbe, és az indonéziai kormány közvetlen beékelődésébe is került, amíg kiderült, hogy semmi sincs ott. Egy csomó átvert befektető (többek közt olyan állami szektorból való szereplők is, mint pl az ontariói közalkamazottak nyugdíjalapja) maradt pénz nélkül a blöff miatt. Ez volt a kanadai tőzsde egyik legnagyobb botránya, de valószínűleg a modern kor legnagyobb érckitermelési skandalluma is.
Volt egyszer egy Arany (Gold) című film, ami nem közvetlenül ugyan, de a Bre-X-botrányból kiindulva filmre dramatizálta az ügyet. Majdnem akkora blöffnek bizonyult, mint maga a botrány: a két órát kínkeservesen próbálja kitölteni a Kanadából Nevadába transzponált, némi háttérsztorival színesített Kenny Wells (Matthew McConaughey) cégvezető története, aki egy csodagyerek geológusra, Michael Acostára (Edgar Ramírez), na meg a saját tévedhetetlen szimatára hallgatva vág neki az indonéz dzsungelnek az arany bűvöletében. Aki egyfajta „A Wall Street farkasa találkozik A Sierra Madre kincsével”-fílingre számít, csak annyiban téved, hogy a Gold az említettekkel ellentétben nem igazán jó. A forgatókönyv sem hoz közelebb hozzánk egyetlen szereplőt sem, de igazából az egész bizniszről keveset tudunk meg, mintha az alkotók féltek volna attól, nehogy dokumentumfilmbe forduljon át az egész. Ehelyett a főhősnek írtak egy unalmas családi szálat, és egy ezerszer látott háttértörténetet. A hervasztó az, hogy az ilyen hollywoodi filmeknél azért legalább a technikai oldal patent szokott lenni, itt viszont még az operatőri munka is sekélyes – helyenként egyenesen borzalmas, főleg ahhoz képest, hogy igazi dzsungelbe is leruccantak forgatni. Két nagytotállal el vagyunk intézve. És úgy tűnik, a vágót is ébresztgetni kellett időnként munka közben. Valószínűleg úgy gondolták, hogy a nemzet színésze, McConaughey mindent elintéz, ezért az egész filmet rá lehet bízni.
Nos, volt egyszer egy Matthew McConaughey. Valaha tényleg az egyik nagy reménységnek tűnt, de ezzel a filmmel végképp elindult lefelé a johnydeppesedés vagy nicolascagesedés rögös útján. Van akinek használ egy Oscar, van akinek csak a fejébe száll tőle a dicsőség. McC Matyi pont három éve megnyert szobrocskája óta egyre ripacsabbnak tűnik, itt már időnként konkrétan rossz nézni, ahogy túlságosan is életre kelti az alkoholista, elhízott, csak az altalajkincs szeretete által mozgatott bányakutató-vállalkozót annak hülye fogsorával és csálé, kopaszodó frizurájával együtt. Blöff.
És volt egyszer egy slusszpoén, amit nem fogok lelőni, de az alkotók fejében valami félszóval megfogalmazott blöff lehetett az is, becsületről, aranylázról, barátságról, ilyesmikről. Csak tudnám mivégre volt jó ez is: az eredeti ügyről vajmi keveset tudunk meg (olyan, edukatíven szórakoztató mozikkal ellentétben, mint A nagy dobás / The Big Short), az akkor átvert embereken egy ilyen harmatos mozgóképes összefoglaló nem segít, meg hát igazán nagy izgalmak sincsenek a filmben (kivéve talán hogy McConaughey kibírja-e infarktus nélkül a túljátszást). Egy újabb „nem elég rossz, hogy röhögjünk rajta, ezért csak szomorkodunk”-mozi. És sajnos én nem blöfföltem.
