Ha valakiről érdemes életrajzi filmet készíteni, akkor az Ian Curtis: karizmatikus személyisége és rövid pályája a mai napig meghatározó néhány zenész számára (pl. az U2 Bonója). Legendás alakja filmen először Winterbottom 24 Hour Party People-jében jelent meg: epizódszerepet alakított az angol Factory Records tündöklését és bukását bemutató műben.
A rendező Anton Corbijn ezzel a filmjével debütált a nagyjátékfilmesek között, neve azért csenghet mégis ismerősen, mert olyan együtteseknek készített videoklipeket, mint a Metallica, a Depeche Mode vagy a U2. Ezenekívül Corbijn személyesen is ismerte Curtist, mert együtt dolgoztak a Transmission című Joy Division-klip forgatásán. A filmet producerként az azóta már halott Tony Wilson is jegyzi, aki annak idején a zenekart felfedezte, az egyik forgatókönyvíró pedig Curtis özvegye volt.
A néző az énekest két nő között vergődve láthatja, ám ez a lelki súrlódás mintha mélységében nem lenne eléggé erősen felépítve. A recept csak papíron működik – a betegség, a szerelem, a nagy nyomás, ami a hírnévvel ránehezedett Curtisra, a képi ábrázolásmódban nem lett hatásos, sőt hiteltelennek hat. Ez a három összetevő külön-külön is kevés a filmvásznon, együtt pedig kicsit gyerekesen ábrázolja az öngyilkosság okát. A film nem fektet nagy hangsúlyt a zenekar előmenetelére, nem érezzük, hogy Curtis meg kell feleljen valakinek, csak halványan sejtjük, hogy nincs rendben valami. Dramaturgialiag nincs felépítve ez az összetevő, ehelyett azt várja el a film a nézőtől, hogy az egyszeri megjelenés láttán elhiggye, hogy valóban súlyos problémáról van szó – ez azonban, ebben a formában lehetetlen. Igaz, hogy Curtis betegségéről több rész is szól a filmben, azonban itt sem kapunk olyan súlyos érzelmi megnyilvánulásokat, amelyek problémaként tüntetik fel az epilepszia nem megfelelő gyógyszeres kezelését – nem kapunk elég erős reakciókat a szereplő részéről.
Curtis dalszerzői inspirációinak bemutatása is gyerekes szinten mozog: ezeket is a magánéleti probémákból vezette le a rendező, ami kissé didaktikusan hat. Például: Curtis otthon ül az ágyon, jegyzetfüzettel a kezében, mikor felesége, Deborah lefeküdni hívja. Egy kis szóváltás után nemet mond, majd felírja a lapra a Joy Division egyik számának a címét: She’s Lost Control.
A szereplőválasztást azonban csak dicsérni lehet. Curtis legendás alakját hitelesen megformálni szinte lehetetlen feladat(nak tűnik), elég az énekes fura, performansz-szerű színpadi mozgását figyelnünk. Azonban Sam Riley fantasztikusat alakít, azonosul az énekessel, a színpadon átéléssel táncol, mozog, rángatózik. Hosszasan készülhetett a szerepre, mert amit látunk, aprólékos, minden részletre kiterjedő megfigyelői munka eredménye. Riley szinte átitatódott Curtis szellemével, bár nem annyira enigmatikus alkat, mint az énekes volt. Azonban amit adottságok terén elveszít, azt színészi tehnikájának köszönhetően behozza: minden hajsimítása vagy szemfelakadása bizonyíték, hogy a castingos jó munkát végzett.
A fekete-fehér nyersanyag megfelelő koncepciójú felhasználása szép képi világot eredményezett. Curtis titokzatos alakjához is jobban illik a fekete-fehér, mivel így egy kicsit abba a dimenzióba helyezi a történetet, ami a legenda és a valóság határán mozog. Színesben kevésbé lettek volna olyan szomorúan feketék Riley szemei, Iggy Pop és David Bowie Angliája sem jelent volna meg olyan ikonikusan.
Az alkotók személyes kötődése nem vált előnyére a filmnek, mivel benne valószínűleg az ő Ian Curtisuk jelent meg. Ebbe pedig sok olyasmi is beletartozik, amit a készítők nem fejtettek ki, mivel magától értetődőnek tartanak – a nézők viszont nem...
