Jó, újszerű thrillerre várni egyfajta orosz rulett: nagyon kevés az esély, hogy a fegyver csőre legyen töltve, de ha a lövedék eldurran, akkor végre boldogan távozhatunk a moziból. Asger Leth fegyvere nem volt csőre töltve, pedig a golyó ott rejtőzött benne.

Véleményem szerint a mostani egyik legnagyobb filmes kihívás újszerű thrillerekben gondolkozni. Mára már gyanús lett az összes szereplő, akit a filmek első 20 percében többet látunk beszélni 4 percnél, könnyedén előre tudunk gondolkozni, állandóan keressük a megoldást, mert az ilyen filmek túlságosan a megfejtésre edzenek, már évtizedek óta. Emiatt a műfaj hiába hordozza a garanciát képviselő rendező és színészek nevét, hiába írják a könyvét négyen, és fölöslegesen reklámozza magát a titokzatosság jegyeivel, elég valószínű, hogy a tapasztaltabb néző átlát a fogásaikon. Évtizedek óta szorul a hurok, a néző kiismerte a „megtévesztés” eszközeit, és pont azért lehet izgalmas megnézni az újabbnál újabb thrillereket, mert ott a remény, hogy valamelyik zseniális lesz és a korábban felsorolt gondokra fittyet hányva fog elkápráztatni. Ez egyfajta filmes orosz rulett, amelyben nagyon kevés az esély, hogy a fegyver csőre legyen töltve, de ha a lövedék eldurran, akkor végre boldogan távozhatunk a moziból. Ezzel a hasonlattal élve, azt kell mondanom, hogy Asger Leth (a jóval tehetségesebb Jørgen Leth fiának) fegyvere nem volt csőre töltve, pedig a golyó ott rejtőzött benne.

A tékozló fiú kevés bátorsággal vágott bele első nagyjátékfilmjébe. Pedig a kiindulópont jó: egy férfit ismerünk meg, aki felmászik a magas épület huszonegyedik szintjére, ahonnan látszólag le akar ugrani. Szerencsénkre tervei ennél valamennyivel bonyolultabbak: el kell rabolnia egy gyémántot, hogy igazságát és ártatlanságát megvédhesse. Vajon sikerülni fog? Igen, de azt is megmondom, hogy miért. Mert a snittek, a jelenetek, az egész film biztosra megy. A jelenetek tankönyv szerinti elhelyezése, majd a helyenként még biztosabban elrejtett labdák feldobása kimondottan könnyű helyzet elé állítja a nézőt – feltéve, hogy valaki meg is akarja fejteni a történetet. Ez még nem is volna nagy probléma, de az első 30 perc után a rendezői hozzáállás kitapinthatóan átesik a ló túlsó oldalára. Így aztán jobb, ha szem elé vesszük a film egyetlen és megbocsáthatatlan szarvashibáját, a forgatókönyvet.

Bármilyen történet dinamikáját az jelenti, hogy az ütköztetett erők állandó mozgásban vannak: hol a jó áll vesztésre, hol a gonosz. Ezen egyszerű viszony állandó ide-oda történő pattogása tarthatná fent a figyelmünket, viszont ebben az esetben nagyon hamar ráeszmélünk, hogy a rablás biztosan összejön és a főhős nem fog leugrani, hiszen a rablást megakadályozandó elemek túl gyengék. Innentől fogva bárki, bármilyen csavarral megkísérelheti megtörni a cselekmény egyoldalúságát, ez úgysem fog neki sikerülni. Fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy ebben a filmben senki nem fogja azt gyanítani, hogy a főhős csapatának terve összedől. Nem elég, hogy a történetvezetés csak a jófiúkkal tart, a jófiúk (két fiú és egy fiús lány) egytől egyig spílerek és furfangosak. Ugyanakkor a korrupt vagy tisztességes rendőrök és nyomozók is spílerek. Ezt követően a történet azt kívánja, hogy amint egy spíler találkozik egy másik spílerrel, valamelyik legyen spílerebb a másiknál. Másképp az egyikük szerencséjén dőlne el a történet, ez pedig jelen esetben megengedhetetlen.

Így aztán tulajdonképpen fél óra alatt rájöhetünk, hogy a jófiú spílerebb és a forgatókönyv sem igazán törekszik azon, hogy megtörje ezen „tehetségét”. Ezért született egysíkú film Pablo Fenjves forgatókönyvéből. A végén biztos minden rendben lesz, de régebben az írók legalább tényleg törekedtek ebbéli hitünket kérdőre vonni.

Ezt végiggondolva egyedül csak a film alapötlete marad kicsit is emlékezetes, ami szerint egy férfi le akar ugrani egy magas épületről, de igazából mindezzel csak el akarja vonni a tömegek figyelmét, hogy karmesterként vezényelhesse végig az ártatlanságát igazoló gyémánt elrablását. Ha a film jó lett volna, a dicséretet ezzel a gondolattal kezdeném. Mert igazságszolgáltató filmet már láttam, öngyilkosokat is láttam, és heistfilmet úgyszintén láttam. Ennek a háromnak a sokat akaró kombinációját meg érdemes volt megnézni, még ha utólag kiderült is, hogy nem igazán érdekel. Egyszerűen öröm látni, ahogy régi stikák forrnak össze egy új hibridötletté, csak azért, mert valaki újat akar mutatni az amerikai közönségnek. 

A filmet viszont csak annak ajánlom, aki nem olvasta ezt a cikket, nem néz trailereket, és filmnézései szokásait csak pár hete ápolgatja.