A Géppisztolyos prédikátor első látásra szándékosan idétlen „bűnös élvezetnek” ígérkezik, de a cím csalóka. A film igaz történeten alapul, alkotói halálosan komolyan gondolták, mozijuk viszont legalább annyira hatásvadász, mint egy vérbeli exploitation a 70-es évek grindhouse-mezőnyéből.

A Géppisztolyos prédikátor Sam Childers élettörténetén alapul: a rosszéletű vadmotoros egyszeriben vallásos lett, templomokat és árvaházakat emelt, majd a szudáni polgárháborúban segítette a rászorulókat, és segíti a mai napig. A direktor a veterán zsoldos Marc Forster, akihez kifejezetten passzol a történet, rendezett már néhány sikeres drámát (legjobbja a Szörnyek keringője), és legutóbb az akciófilm műfajában szerzett tapasztalatot a (szerintem a legrosszabb James Bond-filmként jellemezhető) A Quantum csendje alkalmával. A főszerepet Gerard Butler alakítja, aki producerként is jegyzi a filmet: nem túlzás kijelenteni, hogy a színész nem veti meg a maszkulin-erőszakos „nemes vadember” szerepeket, ilyet játszott a 300, majd legutóbb a Fűrész izzadságszagú tárgyalótermi thriller-verziójaként jellemezhető Törvénytisztelő polgár alkalmával. Utóbbi esetében békés családapából vált tömeggyilkossá, itt viszont ellenkező irányú pálfordulást, egy új Assisi Szent Ferenc-sztorit látunk.

Childerst magát akár lehet is szentté avatni, de a Géppisztolyos prédikátor alkotóival legyünk óvatosabbak. Klasszikus hollywoodi filmmel van dolgunk: a téma fontos és aktuális (elsősorban a szudáni rész), de a „senki nem megy haza üres kézzel” alkotói hozzáállás elbagatellizálja. Egy ilyen témáról dokumentumfilmet, vagy legalább dokumentarista játékfilmet érdemes forgatni, mivel egy hagyományos mozifilmtől szórakozást vár az ember, nem képmutató „in your face” kihívást. Forster bátortalanul és ügyetlenül ugyan, de igyekszik szórakoztatni, filmjében még halovány poénok is vannak; jellemfejlődés, karakterdráma helyett akciójeleneteket kínál, autókat és embereket robbant fel eyecandy-ként, ami legkevésbé sem adekvát a téma tekintetében.

A film már az első félórában kiszenved: Forster kihagyja, vagy legalábbis minimalizálja a hős vallásossá válásának ábrázolását, a néző így idegenként tekint a karakterre, amikor az papolni kezd. A film vége felé meglepő módon kapunk egy-két egészen erős jelenetet, ekkorra viszont már 100 perce unatkozunk masszívan. Forster igyekszik belőni a középutat a Hotel Ruanda és John Woo hősies vérfürdői között, mindezt úgy eszközölve, hogy végül sem szórakozást, sem drámát nem nyújt. Fejtágítást, agynyitogatást meg aztán végképp nem: az ominózus krízisről annyit árul el, hogy „ölik a keresztényeket”, továbbá „harcban állunk az ördöggel”.

Forster filmünk esetében még akár hitelesnek is nevezhető rendezőként: a humanitárius aktivizmus iránt érdeklődve már azelőtt találkozott Childerssel, hogy felmerült volna a film ötlete. Childers sztorija olyannyira filmszerű, hogy „no-brainer” döntésnek tűnhetett filmre vinni, pedig egy ilyen valós hőstörténet filmre visszakonvertálva nem eredményezhet mást, csak kliséhalmazt. Ha megelőlegezzük Forsternek, hogy nem a téma kizsákmányolásának szándékával fogott bele a projektbe, úgy is elmondható, hogy a rendezői székben mindig a könnyebb utat választotta – vagy túl sok kompromisszumot kötött. A Géppisztolyos prédikátor igyekszik mindenben kielégíteni az áltagnéző kívánalmait, de az első számú célközönségként tételezhető keresztények reprezentatívjai sincsenek elájulva tőle, John P. McCarthy szerint az „erkölcsileg sértő” film üzenete ellentétes a keresztény nézetekkel, az alkotók nem a jellemfejlődésre, hanem az akciójelenetekre koncentráltak. Maga Childers egyébként kijelentette, hogy a film hiteles, de az akciók esetében az alkotók elengedték a fantáziájukat (aki viszont éppen az akciójelenetek miatt ülne be a filmre, ne tegye, így is unalmasak).

Nem is olyan hamis a cím, a Géppisztolyos prédikátor tényleg exploitatív. A 70-es évek exploitationje napjainkra elhagyta a pusztuló grindhouse-mozikat, helyette multiplexekbe költözött, immár nagy büdzsével és sztárokkal hengerel, de továbbra is bulvársztoriként zsákmányol ki fogós igaz történeteket. A Géppisztolyos prédikátor szép példája az exploitation és a klasszikus A-kategóriás presztízsfilm egyesülésének, egyúttal mindkét halmaz hibáit is hozva. Becslésem szerint ez a valaha készített leginkább paternalista film, szakdolgozatot lehetne róla írni a posztkoloniális filmelmélet szempontjából.