Hans Petter Moland új filmjében mindig azok a pillanatok a legviccesebbek, amelyekben megcsillan a komolykodó moralizálás lehetősége. Márpedig az sokszor megcsillan, börtönviselt főhősünket ugyanis kísérti a múlt, ő pedig nem nagyon tud ellenállni a kísértésnek.

Szabadulása után Ulrik – engedve a pitiáner bandavezér nyomásának – rögvest rászáll arra a fickóra, aki börtönbe juttatta őt, de emellett igyekszik visszailleszkedni a társadalomba is. Egy autószervizben munkát, a főnök zsémbes nővérénél pedig alagsori szállást kap. Amikor aztán kezdetét venné a régóta érlelt bosszúhadjárat, Ulriknek eszébe jut, hogy van egy – időközben felnőtt – fia, és a piszkos meló mellett (majd egyre inkább ahelyett) ezt a múltbeli szálat is igyekszik felgöngyölíteni. Ráadásként pedig a nőügyek is hamar zűrössé válnak. A zsörtölődő, ám magányos Karen hamar ráfanyalodik Ulrikra, aki udvariasságból rendszeres ellátásban részesíti az asszonyt, titokban viszont mégis Merethére, az autószervizben dolgozó tiltott gyümölcsre áhítozik.

Moland üdítő könnyedséggel aknázza ki a Kim Fupz Aakeson forgatókönyvében rejlő apró humorforrásokat. Ahogy már a korábbi filmek (Oké, Szappanopera) és novellák (pl. a magyarul is olvasható Ezüstlakodalom) esetében, úgy Aakeson most is olyan esetlen szereplőkkel dolgozik, akik az egyre abszurdabb furcsaságok ellenére sem hajlandóak a megalkuvásra. Vagy a pajzsként működő naivitásuknak, vagy a homályos eredetű jóságuknak vagy pusztán a szerencsés véletleneknek köszönhetően végül mindig képesek egy lépéssel közelebb jutni a célhoz. Az út persze rögös, a kátyúk koreográfiájában Moland pedig valósággal lubickol. Legyen szó akár a törzshelyként szolgáló kocsma csaposáról, akár az új munkatársakról, akár az exfeleségről vagy a rég nem látott fiáról, Ulrik minden helyzetben persona non gratává válik. Gondtalanul még az autórádiót sem kapcsolhatja be, az is ellene fordul, amikor a legrosszabb helyzetben romlik el a hangerő-szabályozója. Mi, nézők mégis jót nevetünk rajta: töretlen, már-már úriemberes higgadtsága ugyanis egyre képtelenebb kontrasztba állítja őt saját környezetével. Hogy ez a képtelenség mégsem válik mesterkéltté, kétségkívül Stellan Skarsgård érdeme is, aki egy ügyetlen mozdulattal vagy bizonytalan arcrezdüléssel rögvest mindnyájunk ismerősévé – méghozzá csetlő-botló, de szeretnivaló haverjává – válik. Ulrik elődje ugyanakkor nem a chaplini figura, sokkal inkább Anders Thomas Jensen balekjaival állítható rokoni kapcsolatba, Moland azonban mellőzi a Jensen kézjegyévé vált, gyakran morbidba hajló fekete humort.

S talán ez az egyetlen gyengéje a Hajszál híján úriembernek. A takaréklángon hömpölygő filmet nézve egy idő után érezni kezdjük: ez bizony csak langyos, és az is marad. A pikánsabb poénok (a vacsora desszertjét jelentő villám-légyottok) sokadszorra már csak rutinmosolyt eredményeznek, a feszült pillanatok meg- vagy inkább feloldása pedig időnként az egész jelenet erejét elveszi (a nagy bevetés végén elhangzó mondat – Csináljak teát? – a film talán legkínosabb beszólása). Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy a film végi – amolyan skandinávosan hűvös – családi összeborulás már-már tényleg a lelkizés irányába mozdítja el történetet, azt hihetnénk, Moland filmje kifullad az utolsó harmadban. És tényleg majdnem.

A zárlat viszont mégis tartogat meglepetést, mely szerencsére ismét felpumpálja az épp leereszkedni készülő filmet, és hajszál híján még görbe tükröt is tart a gengszterfilm műfaja elé. Ez a tükör viszont lehetne sokkal görbébb is (a már említett Jensen mellett Aki Kaurismäki is ezt igazolja). Így inkább csak egy szórakoztató, de kissé együgyű gengszterfilmet látunk, megfűszerezve a ma egyébként is piacképes északi humorral.