Az idei filmszemle rengeteg meglepetéssel fogadta nézőit. A humor és – a játékfilmes zsűri szavaival élve – az alkotói düh mindenképpen értékelendő a bemutatott alkotásokban. Úgy tűnik azonban, a magyar filmgyártás hadilábon állt a történetmeséléssel az elmúlt évben. A forgatókönyveket a rendezők írják – talán ezen csúszhatnak el a filmek. A zsűrik mégis kiosztották minden díjukat, úgyhogy akad értékelendő a magyar filmben.
Imádnivalóan tökéletlen
Bergendy Péter: Állítsátok meg Terézanyut!
Örömmel jelenthetjük, hogy elkészült az első magyar szinglifilm. Rácz Zsuzsa néhány évvel ezelőtt azonos címmel megjelentetett könyvének adaptációjából összeállt a film, amely hibái és naivitása ellenére is nagy eséllyel folytathatja a mozikban a bestseller elsöprő sikerét.
Az ezredfordulóval érkező új jelenség, a szinglilét oly jó alapanyagnak ígérkezik, hogy pár éve egymás után gyártják a sztereotipizált, egyedülálló nő párkeresési gyötrődéseit feldolgozó filmeket. Egyik fajtájuk a kemény, ambíciózus és sikeres karrieristanőről ad képet, míg egyre divatosabbá válik a szinglik inkább karikatúrát súroló ábrázolása, ahogyan esetlen és kétbalkezes módjára kutyulják össze életüket. A Bridget Jones-fajta karakterek szimpatikusabbak a néző számára, s az azonosulás is könnyebben megy, a New York-i férfifalókkal ellentétben.
A pasikereső-körút anekdotikus szerkezetét persze általában hatalmas feladat játékfilmmé rendezni, hiszen a pici történetek, ugyan magukban tökéletes egészként hatnak, szétgurulnak, s darabossá válnak. Az összefogatlanság mellett Bergendy mozijának legnagyobb hibája, hogy főhősnőnk nem jut el sehonnan sehova. Hiányzik útjának íve, amit bejár, s végső megérkezése. Ugyanakkor Pados Gyula operatőri remeklése ismét megmenti a művet a dörgicsei idill és a Royal Hotel csillogó-villogó termeiben mulatozó felső tízezer között megteremtett képi ellentéteivel.
A hangos visítással örülő barátnők, valamint a lúzer, a balek, a főnök típusfigurái egytől egyig megjelennek a filmben, ám sajnos csak töltelékelemként szolgálhatnak halovány „epizódszereplős” körvonalazásukból kifolyólag. Természetesen a legfájóbb minden női néző számára, hogy a jóképű Nagy Ervin karakteréről nem derül ki, hogy máshoz is ért-e a kaszáláson kívül.
A terézanyu-motívum csak úgy lóg a levegőben, dramaturgiailag bukdácsol a film, azonban mindezek ellenére szórakoztató és megragadó alkotás született. A Kéki Katát játszó Hámori Gabriella pedig egyenesen helyet kér a mozilátógatók szívében. Meg is kapja, hiszen nincs az a néző, aki Terézanyu minden hibáját nyomban el ne feledné, amint széles, naiv mosolya körbefut izgatottan pirosodó orcácskáján.
ST
Feltámasztott nagyanyó vagy feltámadó szerelem?
Groó Diana: Csoda Krakkóban
Volt egyszer, hol nem volt – akár ilyen mesei kezdés illene a Csoda Krakkóban rövid összefoglalójához. Groó Diana filmjében ugyanis valóban „csodásan” keveredik a mese és az ábránd, a kaland és a romantika.
Eszter Krakkóba megy egy rabbi sírkövét restaurálni egy titokzatos könyv alapján. A diákszállóra érve ellopják a táskáját, amelyben a könyv is benne van. Csodával határos módon elkapja a tolvajt, Pjotrt, aki szintén erre a könyvre vágyik: a titokzatos rabbi varázskönyvére, az Ezüstkoronára, amelyről a zsidó hagyomány azt tartja, képes feltámasztani a halottakat. Az egyébként magyar származású Pjotr a nagymamájával szeretne újra találkozni. A szinte a semmiből előbukkanó Csodarabbi – akinek „véletlenül” ugyanaz a neve, mint a könyv egykori tulajdonosának – megpróbálja létrehozni a szükséges helyzetet ahhoz, hogy a feltámadás megtörténjen. Az igazi csodát azonban a zsidó szerencsejáték dönti el – Pjotr ideiglenesen életre keltett nagymamájával játszik, de veszít. A cím magyarázata is kicsit szájbarágósan sugárzik felénk a vászonról: az igazi csodát valóban meghozza a könyv, ha nem is a talpraesett öregasszony, hanem Eszter visszatérése által.
A fiatal rendezőnő alkotásán érezhető egyfajta lányos ábrándosság, amitől az egész történet hihetetlenül kedvessé és bájossá válik. A kiegyensúlyozott operatőri munka gyönyörű képeket eredményez, a különleges világítási technika – például a sokfelé a bútorok mögött elhelyezett fényforrások – pedig a varázslatot már-már tapinthatóvá teszi. Nem számít az, hogyan történt a feltámadás – nem látjuk ezt a csodát, ahogy a másikat, a lélekben rejtőzőt sem. Nincs is szükség rá: a derű és az emberbe vetett rendíthetetlen hit sugárzik a cselekményből, amelynek egyes fordulatai akár veszélyesek is lehetnének. Emiatt talán kissé felszínesnek tűnhet egyik-másik jelenet, de az összhatás a lényeg: a néző mosollyal az ajkán áll fel a megvilágosodott vászon elől.
BK
Jól hangzik
Ragályi Elemér: Csudafilm
Ragályi Elemér csodálatosan fényképezi a történeteket, öröm nézni. Mégis első filmjére, a Csudafilmre a legnagyobb hatással az Apám beájulna volt, hiszen Görögországban gondolták ki, kellene forgatni egy filmet abban a szállodában. A forgatókönyvet megírták, a pénzt előteremtették, sikerült komoly színészeket is szerződtetniük. Minden olyan jól hangzik.
A történet alaphelyzete, a szegény és gazdag szerepek felcserélése már jól ismert különböző irodalmi és filmes történetekből: a budapesti hajléktalan (Kern András) Krétán örököl egy luxus szállodát, ráadásul a szálloda görög tulajdonosnője és az új tulajdonos között szerelem bontakozik ki, ahogy annak ilyenkor lennie kell. A film a szegénység-gazdagság ellentéten kívül a két kultúrát is igyekszik egymással játékba hozni, de ez kimerül a kommunikációképtelenségükben. Ebből a néhány mondatból már fel is tudjuk vázolni a lehetséges poénok hálóját, amelyre a film épít. A Csudafilm Kern András játékáról szól, hiszen ő van olyan jó, hogy elvigyen egy mozifilmet egyedül- gondolták, viszont amilyen jó lehetőség a film számára Kern, sokszor olyan teher is, mert személyisége ránehezedik a történetre. A film nem kíván sokat: szórakoztatni akar, és ehhez nincs szüksége különleges filmnyelvi eszközökre, pergő dialógusokra. A Csudafilm történetét nem gondolták végig, sok kihagyott lehetőség maradt benne: kidolgozatlanok a szereplők, a szerelmi szál teljesen érthetetlen (bár szükséges), ráadásul nem tud (nem akar?) mit kezdeni a hajléktalanság kérdésével. Természetesen ennek a filmnek nem feladata válaszokat adni ilyen nehéz kérdésekre, de akkor ne is bonyolódjon bele. Kern lecsúszott cukrászt játszik, akinek a legfontosabb a személyes szabadság, ezért nem panaszkodik. Egyáltalán: egy hajléktalan sem panaszkodik a Csudafilmben, vagyis mindenkinek jó minden? A görög szigeten megjelennek a hajléktalantársak, akik a Fedél nélkül című lapot feltartva lépnek le a repülőről, amely a film legbotrányosabb jelenete. Ne kelljen már ezen röhögnünk! A haverok megjelenése kicsit színesíti a történetet, de mindvégig ott motoszkál a fejemben, nyaralni ment ki a stáb, mivel a görög hotel csak egzotikus díszlet, amellyel szintén nem tudnak mit kezdeni az alkotók. Precízen megcsinált film, és sajnos a „csinál” ige a hangsúlyos esetünkben.
VL
Szeméttelepi tragédia
Pejó Róbert: Dallas Pashamande
Fehér Daciával érkezik egy fehér inges, öltönyös férfi, Rudan, aki apja halála okán kénytelen visszajönni a cigányok lakta szeméttelepre, amelyet a Dallas című sikersorozat mítosza övez, szamanták, dzsokik, megannyi férfi és nő, akik az álmukat szeretnék megvalósítani. Az első képsorok élesen idézik fel A cseresznye íze című filmet, hiszen Rudan első mondataival, illetve megjelenésével érzékelteti elszakadását múltjától, látható, ő már nem tartozik ide.
Pejó Róbert filmje egy cigányközösséget mutat be rendkívül szemléletesen, elkerülve a korábbi magyar cigányábrázolások hibáit, bár egyúttal ráfutva a Kusturica kijelölte útra, így a Dallas Pashamande A cigányok ideje és a Macska-jaj világát eleveníti fel kezdetben, majd azt fokozatosan a háttérbe szorítva mutat be egy szerelmi tragédiát. A forgatókönyv sokszor logikátlanul kergeti a szereplőket jelenetről-jelentre, ezért lesz indokolatlan a kocsilopásba keveredett Rudan menekülése, valamint a letelepedése, amellyel elszakítja magát a biztos városi életétől (feleség, munka etc.). Nem érthető, ha a szép cigánylány miatt történik mindez, akkor miért kellettek ezek a felesleges körök.
Rudan életét folyamatosan lopják el: először csak a Dacia lámpáját, kerekét, az autó szinte összes alkatrészét, a ruháit, míg végül a nő (Gryllus Dorka) ellopja szívét is. Rudan város által kialakított személyiségét lopják meg, hogy „lemeztelenedve” felépíthesse régi személyiségét a szeretett nővel.
A film Gryllus Dorka színészi alakításáról szól leginkább, akire eddig nem nagyon osztottak jó szerepeket, viszont a Dallasban kimagaslik a többiek közül. Hiába akart a cigánylány is Rudannal menni annak idején, nem tehette, gyereket várt, akit a telepen nevelt fel férje folyamatos erőszakoskodása mellett. Életén nem tudott változtatni, belenyugodott sorsába, amelyet megváltoztat Rudan megjelenése. Újra szerelmes lesz, és ezzel újra nő, újra Valaki! Valaki, akinek teljesülhet az álma, elkerülhet a szeméttelepről, és a városban nevelheti fel fiát. A film végül nem engedi beteljesülni az álmokat, ilyen tekintetben ez nem a Dallas, itt a halottat nem szavazza vissza a nézőközönség.
VL
Hogyan kell filmet csinálni?
Szirtes András: Dear Daughter
Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal ültem be Szirtes András új filmjére. Azt reméltem, hogy bepillantást nyerhetek az élet egyik legszebb titkába, egy gyermek, egy kislány fejlődésének különböző stációiba. Ez legtöbbünk számára csak egyre szépülő és foghíjasodó emlékek, esetleg amatőr fényképek, videofelvételek formájában adatik meg. Még azt is reméltem, hogy ha nem is szép, de „jó nézni" képeket fogok látni, hiszen profi filmessel van dolgunk. Aki a vadász türelmével lesi, lopja majd a vászonra a szinte megörökíthetetlent.
A rendező bevallása szerint a Big Brother ihlette a Dear Daughter címet. A film forgatókönyvét pedig maga a „nagybetűs élet" írta. Mi valósult meg mindebből? Láttunk egy tagadhatatlanul bűbájos kislányt, sokszor unalmas, semmitmondó helyzetekben, ahol a kép is sok kívánnivalót hagyott maga után. A rendező mesterére, Jean-Luc Godard-ra hivatkozik, aki szerint nagyon egyszerű filmet csinálni. „Csak azt kell tudni, hogy mikor indítsuk el a kamerát, és mikor állítsuk le." Nos, Szirtes sok esetben pont ezt nem tudta. Vagy azt, hogy végül a vágóasztalon mit kell benne hagyni, és mit kell kidobni a soktucatnyi órás anyagból. Az anyaghoz, mint gyermekéhez, és ez esetben a gyermekéhez, mint filmanyaghoz ragaszkodó rendező-apa érthető, de nem elfogadható hibája. Néha persze működik a film, kedves pillanatokat kapunk el, a rendező-riporter-apuka is jól „irányítja" pöttöm színészét. Néha viszont annyira közel kerülünk a családi élet területeihez, hogy feszengünk a székben, esetleg kínosan nevetgetünk. Hol a határ a prüdériamentes, a szexualitáshoz is természetesen viszonyuló rendezői (és szülői) attitűd és a verbális szemérmetlenség között? Hogy ilyet ma már nem illik kérdezni? Lehet. De a közönség csendjei, nevetései, mocorgásai pontosan jelezték, hogy a probléma létezik.
A dráma igazán a záróképben bontakozik ki. Kiderül, hogy a kislány már nem él az apjával, édesanyjával együtt elköltözött. De most újra meglátogatja – zavar, meghatottság. A gyerekből hétéves „kész nő" lett, aki megfordítja a kamerát: most egy szakállas, magányos öregembert látunk. Az idő győzedelmeskedett az anyag felett.
ZB
Lebegő szerelmek
Pacskovszky József: Ég veled!
Egy férfi és egy nő. Lesütött tekintetek, amelyek mögött ott lapul egy mindenki által ismert „hátha ő is” – reménysugár, egy kacér mosoly, ami talán csupán az izgatottság érzéséért játszik, aztán meg a szó nélküli percek pörögnek, majd szétreped a bőr, kiszárad a száj, de vajon most kezdődik vagy éppen véget ér a kapcsolat...
Pacskovszky József legújabb filmjében kapcsolatok alakulnak ki, változáson mennek keresztül, fejlődnek, vergődnek egy ideig, majd elnémulnak. A férfi-női viszonyok elkerülhetetlen sorsa került ezúttal vászonra: az alakuló kapcsolat mindig halad egy irányban, érlelődik, néha hazugabbá válik, néha kitisztul, de az idő múltával egyre inkább tart egy biztos pont felé: oda ahonnan már hiábavaló lenne visszafelé tekintgetni, s végül elhangzik a fájdalmas mondat „Ég veled!”.
Valahol a rendező előző filmjének, A boldogság színének folytatása is lehetne a négy történetben négy pár viszonyát párhuzamosan taglaló film, hiszen amíg a múltkori tenger a boldogságot jelképezte, addig itt a végtelen űr, az ég a beteljesületlen vagy éppen a kiégett boldogtalanság metaforája. Az epizódokká tördelt filmben egészen az űrig szélesedik a tér, s a különböző helyszínek – Budapest, Moszkva, Róma – mellett a karakterek és a szituációk sokszínűsége is arra játszik rá, hogy egyetemes tartalommal ruházza fel a történetláncolatot: bármikor, bárki hasonlóképpen járhat. Az orosz kötéltáncosnő és az űrhajós kicsit életidegen kapcsolatára épített keretes szerkezet ugyan gyenge pontja a filmnek, a többi rész meggyőzőbb és dramaturgiailag is kidolgozottabb. Varázslatos például az, ahogyan egy állandó feszültség járatja a „pengetáncot” a kriminálpszichológusnő és a gyilkos történetében. A visszafogott provokációval jellemezhető fodrászlány és a lenyesett fülű öregember (Balla Eszter és Kállai Ferenc) vibráló kettőse ugyanakkor egyértelműen a mű csúcspontja. Ezek mögött elmarad a klisés csattanóra felfűzött negyedik szerelem a biológus srác és a fekete kiscsaj között, mégis helye van a filmben.
Azonban nagy kár, hogy a történetek épphogy csak érintik egymást – van, amelyik még azt sem – és igazi egésszé képtelenek egybeforrni. Így stilárisan végülis beleillenek a koncepcióba, hiszen lebegnek egymástól függetlenül, súlytalanul, akárcsak az űrben felejtett asztronauta.
ST
Szemlekefe
Vranik Roland: Fekete kefe
A 36. Magyar Filmszemle közönsége megette a fekete kefét. Úgy tűnik, nem volt olyan film, ami lekörözhette volna Vranik Roland Fekete keféjét.
A négy kéményseprő srác története elég pechesen indul: megbízójuk pénzét egyikük kakasviadalon elveszti, és közben a főnök feleségével is összeakad, így nem marad egy vasuk sem szerszámra. Közben kiderül, hogy egy takarmánykecske potyadéka egész kellemes, kábító hatású lehet, és MUSZÁJ szerezni egy ilyen kecskét – ha máshonnan nem lehet, hát el kell egyet kötni a krisnásoktól. Ha pedig a kecske fel találja falni a pénztárcádat meg a nyerő lottószelvényedet, akkor biza fel kell boncolni. A film egy kicsit rájátszik a tavalyi szemle Szezonjára, már csak azzal is, hogy négy srác történetét követi nyomon. A négy szál eseményei lazán és nem túl eredeti módon alakulnak, a fekete-fehér képeket kiegyensúlyozottan, de nem túl ötletesen fényképezték. A film Argo-szerű humorához egyébként tökéletesen illik a fekete-fehér képsorok olykor morbid stilizáltsága.
Miért ez a film, és miért nem valamelyik másik? Gazdag Gyula, a zsűri elnöke a filmben érvényesülő „alkotói dühöt” értékelte a leginkább, Lutlassa Tamás producernek pedig egyenesen ez a film volt a kedvence, hiszen új irányt, érdekes hangvételt vélt benne felfedezni, ugyanakkor tudatosan megkomponált és pontos filmnek tartotta.
BK
Ösvényváltások
Mispál Attila: A fény ösvényei
Egymástól független, mégis véletlenszerűen összekapcsolódó életsorsokból rajzolódik ki Mispál Attila rég várt első játékfilmjének történetmintázata. Magyar játékfilmben ezidáig kevésbé kiaknázott világba vezet az egyik főszereplő napi rutinja, hotelekből fotózásokra, divatbemutatókról partikra, sminkesek, öltöztetők és egyszer viselt ruhaőrületek közé, ahol drága az idő, de olcsó a barátság, a szex és a szerelem. Némi fűvel Csilla is könnyen veszi az akadályokat, blazírtan tűrve a szoros napirendet, a fotósok hisztijét és az alkalmi kalandokat.
A gyorsan változó szereplők, díszletek és jelmezek kavalkádjára szép lassan árnyékot húz Mispál kettős szálvezetése: párhuzamosan haladunk egy égési baleset előtti és utáni idő eseményei között, melynek következtében egyre közelebb kerülünk két furcsa találkozás megértéséhez: az egyik véletlen a modell-lányt ahhoz a hajléktalanhoz köti, aki a megtalált határidőnapló alapján követi, és vigyázza a lány lépéseit, hogy aztán végzetesen magához „ölelje”; a másik találkozásra csak a film végén kerül sor, amikor Csilla először szembesül az időközben új történetben bemutatott, a lányéhoz hasonló sorsjegyeket felmutató ötvösmesterrel.
A sorsok szövedékét – a forgatókönyv finom kidolgozottságának köszönhetően – a bemutatás rafinált idősíkváltásokkal bonyolítja, ugyanakkor jól elhelyezett, emlékezetessé tett tárgyakkal, kiemelt részletekkel teszi átláthatóbbá. Cseh Annamária modell-alakításában szerencsésen kerül előtérbe professzionalitás, atmoszférikus jelenlét és kameraérzékenység – a róla szóló első rész a film nagyobb részét teszi ki, és több erőteljes alakításban hozott mellékszereplőt (Törőcsik Mari, Kovács Lajos) mozgat. A Cserhalmi György és Sóos Attila párosa által dominált második rész a családját és látását is lassan elveszítő, fogadott inasával élő és dolgozó ötvösmesterről egyértelműen kevésbé árnyalt, és Csilla történetétől, a nézők számára, elég sokáig teljesen elszigetelt. De ez mit sem von le a színészi jelenlétek erejéből, és a második történet tragikumából.
Mint ahogy a lebegő részletek, lázadások és beletörődések, megszenvedett vágyak után az utolsó jelenet melodramatikus kimódoltsága sem, amikor egy a tűzhöz túl közel került és egy a fénytől fokozatosan elszigetelődött ember, jelen esetben egy férfi és egy nő (és egy gyerek) találkozik (1+1=2 + 2–1=3). Mindent összevetve, A fény ösvényeivel, Mispál Attila igényesen megtervezett, de nem zökkenőmentesen végigvezetett elsőfilmje készült el.
MB
Az ötlethalál kilovagolt a szemlére
Dr. Horváth Putyi: A halál kilovagolt Perzsiából
Határtalan bosszúsággal gondolhat a kiadott mozibelépőre az, aki A halál kilovagolt Perzsiából című kísérleti nagyjátékfilmre – adjuk meg neki a „kísérleti” jelzőt, talán ez mentegetheti még az egyébként tökéletes pénzpazarlásnak tűnő alkotást.
Egy részges író áll a történet középpontjában, aki „jelenbeli” koszos, elhanyagolt és bizonyára italszagtól bűzlő lakásában elmélkedik és emlékezik a múltra, a régi szerelemre. Megismerkedünk Krisztinával a strandon, elkísérjük őt sznob és közönbös anyjához a kórházba – és úgy tűnik, az egész nem vezet sehová.
A szemcsés, fakó képsorok ziláltak, mint az alkoholista élete, és az egész film azt a kényszeredett, vontatott, „mozdítsunk valamit, hogy ne üljünk tétlenül” hangulatot kelti, amellyel a film alapjául szolgáló Hajnóczy Péter-regény kezdődik: „Íme a rettenetes üres papír, amire írnom kell.”
BK
Az a fránya retikül
Dyga Zsombor: Kész cirkusz
A helyzet rém egyszerű, tehát nem lehet bonyolult: különféle okokból mindenkinek ugyanarra – a film során egyre inflálódó értékeket tartalmazó – retikülre lenne szüksége. És mivel a retikül nem lehet egyszerre mindenhol, hanem csak valahol, megindul a hajsza. Ez a bizonyos retikül egyébként keveset van ugyanott, általában zuhanórepülésben változtatja helyét, és ilyenkor mindig tör, zúz, illetve leüt valakit. Mégis, előbb-utóbb mindenkinek szükség lesz rá, kinek a tartalma, kinek meg a csereértéke miatt.
Dyga Zsombor második nagyjátékfilmje az első (Tesó) helyszínéről, és a már ott megismert figurákból (a nagydumás, a kistesó + a haver) indul ki, de egészen máshova igyekszik. A Tesónál nyilván szélesebb közönségre pályázó Kész cirkusz egy a jellem- és helyzetkomikum többé-(de inkább)-kevésbé eredeti panelljeiből építkező, az üldözéses film dramaturgiáját követő vígjáték felé tart, de nagyon nehezen érkezik meg. Pedig a Welker–Schmied–Elek trió mellett csupa, komikai vénáját már többször is parádésan bizonyító nagyágyú áll rendelkezésre: az érett, minden téren tapasztalt feleséget alakító Udvaros Dorottya, és az ő elvetélt focibajnok férjének bőrébe bújó Scherer Péter; dörzsölt „talent manager”-ük szerepében Ónodi Eszter, és a cukorbeteg zsarut hozó Csuja Imre, valamint a három kispályás, rablásra-betörésre szakosodott lúzert alakító Görög László, Tóth József és Nagy Zoltán be is dobják mindannyian a magukét a „cirkusz”-ba. De a Tesó személyesebb, „így jöttem”-hangvétele után, a véletlenek okozta fordulatok, és a fordulatok által előregördülő cselekmény vezetése lenne a film tétje – és ennek kitalálása, kormányzása talán még a tapasztalt színészek instruálásánál is nehezebb feladat.
A csak a felsorolt figurákban rejlő lehetőségeken, a kölcsönös üldözésen, az esti kupameccs határidején, a váltakozó színvonalú nyelvi humoron és a kisebb bőröndnek is beillő retikülön alapuló konfliktus nem mindig elég a ritmus és az érdeklődés fenntartására, még ha a film az átlagosnál rövidebb játékidővel rendelkezik is (74 perc). Jó ellenben viszontlátni Dyga színhelyeinek apró, elrejtett jegyeit, a fiúszobában halmozódó filmeket és CD-ket, a Ragyogás plakátját az ajtón, a hatnapos lakótelepi melegvíz-stoppot, valamint a filmképekre rajzolt-írt (bemutatkozó)szövegeket, és a hirtelen gesztusokat, mozdulatokat megdobó hangeffekteket, amelyekkel az általa részben jól ismert, részben elképzelt világot filmről filmre alakítja.
MB
Gyermekközönség?
Szekeres Csaba: Kinder Garden
Az elsőfilmes, eddig főként dokumentumfilmjeiről ismert Szekeres Csaba alkotása vitathatatlanul az idei filmszemle egyik legmarkánsabb színfoltja volt. Mindennek ellenére sem a közönség, sem a zsűri nem fogadta jól a hihetetlen érzékenységgel és őszinteséggel elkészített fekete-fehér filmet.
Vajon mikor válunk felnőtté? Egyáltalán véget ér-e valaha a gyerekkor? A film a felnőtté válás gondolatkörét járja végig. S mivel e folyamathoz általában elválaszthatatlanul kapcsolódik az, hogy egyáltalán hogyan tudunk saját kis világunktól elszakadva szembenézni a valós tényekkel, a film másik fontos alkotóelemét a léthazugságok feloldása köré épülő kérdések teszik ki. Az egyik szobában egy vak lány, Baba vergődik, aki anyjára utalva tengeti napjait. Viszonyuk szinte betegesen szoros kötelékké érett, s így áldozatokat hozva a másikért szenvednek csendesen egymás mellett. Az anya retteg attól, hogy lánya felnőjön valaha, ezért inkább állandó gyermeklétbe taszítja. Baba undorodik kiszolgáltatottságától, szabadságról álmodozik, de nem mer kiröppenni az ezidáig számára biztonságot jelentő családi fészekből, és saját életet élni. A párhuzamosan kibontakozó történetek másik szála Alex és mellrákban haldokló édesanyja kálváriáját rajzolja meg. Az Amerikából hazatérő fiú szintén nem hajlandó felnőtt módjára viselkedni és töretlenül játssza magát anyja előtt, aki pedig cinikusságával löki el magától egyre távolabbra fiát. Az angol–magyar dialógusok kiváló jelei annak, mennyire elbeszélnek egymás mellett, s egyikük sem képes feladni a „gyerekjátszmát.”
A két történet nem csupán közvetlenül a vége előtt találkozik össze, hiszen hihetetlen érzékenységgel vannak egymásba szőve már az első perctől kezdve. A két emberi kapcsolatrendszer bomladozása közben a szereplők eljutnak arra a pontra, ahol véget kell vetniük saját élethazugságaiknak. Nem tudnak többé „becsapva létezni”.
A film legnagyobb erénye a Dobóczi Balázs-féle sejtelmes képi világ mellett a precíz, feszesre szerkesztett dialógusokban rejlik, amelyek akár egy jól kifeszített kötél vágni tudnak, húsig hatoló fájdalmat okozva. A remek színészgárdával dolgozó Szekeres teljes mértékben igazságtalanul kapott ilyen kevés figyelmet az idei szemlén. Erre csupán egy mentség lehet: talán még nem nőttünk fel az ilyen jó filmekhez...
ST
Fejletlen fejetlenség
Tímár Péter: Le a fejjel!
Tímár Péternek minden valószínűség szerint 1996-ban, vagyis a Csinibaba sikerének pillanatában az arcára fagyott a mosoly. Ez lehet az egyedüli racionális magyarázat arra, hogy miért próbál azóta is ugyanolyan vígjátékokat készíteni, igaz mindig kicsit másképp, ám dinamikusan csökkenő sikerrel. A Na végre itt a nyár (2001) megírásával elért mélypont után a Le a fejjel! már csak pozitív irányba indulhat, ez azonban sovány vigasz.
A filmet erősen támogató RTL klub biztosra akart menni, felsorakoztatta Tímár mögé sztárszínészeit (Gálvölgyi János, Bajor Imre, Hernádi Judit), más kevésbé ’sztár’ színészeket (Garas Dezső, Fullajtár Andrea, Kamarás Iván), és kevésbé színész sztárokat (Ganxta Zolee alias Zana Zoltán, Dolák-Saly Róbert), valamint Szekér András forgatókönyvírót. Utóbbi közreműködése mellesleg nem látszik meg a produkción: ezt a lapos és teljességgel kiszámítható forgatókönyvet Tímár is ugyanígy meg tudta volna írni. A középkori díszletek között játszódó vígjátékon kár is lenne számon kérni a hű történelemábrázolást, hiszen ennek leginkább az ellenkezője lehetett a cél. A történet alappilléreit a koldusként bujkáló király, a gonosz varázsló – jó boszorkány és a commedia dell’arte családmodelljének (úgymint ügyefogyott férj, kikapós feleség és társai) masszív kliséi alkotják, megtámogatva a hóhértémával. Így aztán nem csoda, hogy ez utóbbi adta a film címét, hiszen más eredeti ötletet nehezen találhatunk a kereken 90 perc alatt.
Mindez a biztos kézzel belőtt célcsoport számára alapvetően nézhető, főműsoridőben is szalonképes filmet eredményez, amelyben a bugyuta történetnél sokkal zavaróbb az a nagy koncentrációban előforduló – nevezzük így – formai játék, amelynek különböző típusaival Tímár nem először próbálja áthidalni a szétszakadozó tartalmi szálak között tátongó réseket. Szóval valahogy így nézhet ki az, amikor Ganxta Zolee Gálvölgyi-showt rendez. Aki kíváncsi ilyesmire, az bátran nézze meg, ezzel is hozzájárul ahhoz, hogy valósággá váljon a film készítőinek legszebb álma: a nyereséges produkció. Erős nyakat hozzá mindenkinek!
VJ
Bankrablásból jeles
Deák Krisztina: A miskolci boniésklájd
Talán a legszebb, legüdítőbb képekkel indító film volt az egész szemlén. Egy fiatal párt látunk autózni a verőfényes nyári tájban. Aztán a film időben vissza és előre ugrálva meséli el egy fiatal pár bankrablásának, ámokfutásának és elfogásának történetét. A film valós történeten, valamint a páros női tagjának börtönben írt életrajzi regényén alapul. A film női főszerepét nem is hivatásos színész, hanem egy igen tehetséges miskolci lány, Ráczkevy Ildikó alakítja, akinek Karalyos Gábor a partnere.
A film izgalmasan, érdekesen meséli el az ad hoc bankrablást, majd az újabb, immár kitervelt rablási, majd szintén véletlen gyilkossági kísérletet. A „nagybetűs élet" által írt forgatókönyv meglepően (meglepően?) fordulatos, amit sikeresen tud Deák Krisztina a vászonra is átültetni.
Kissé sablonosra sikerült ellenben a mellékszereplők, akiknek szinte kivétel nélkül az a feladatuk, hogy a főszereplők pozitív vonásait ellenpontozzák, és a rosszra sarkalló környezet szerepét hiánytalanul, de nem klisémentesen betöltsék. A megkavart időszerkezet miatt csak a film végére derül ki, hogy nemcsak a lány, de a fiú is „ártatlan", sőt lovagias is tud lenni, ha kell. Alkalom szüli a bankrablót – mondhatnánk. Vicces is lehetne akár, ha nem történt volna meg. És nem végződött volna tragédiával.
ZB
Minden a maguké
Gárdos Péter: A porcelánbaba
A halál toposza a központi témája Gárdos Péter legújabb filmjének, amellyel nagy meglepetést okozott a szemlén, ugyanis eddigi munkáitól teljesen eltérő hangnemben rendezte meg A porcelánbabát, amely Lázár Ervin három novellájából készült, és amelyhez a Kecskemét melletti falvakban vettek fel amatőr szereplőkkel. A film képi világa kapcsán érdemes megjegyezni, hogy anyagi okokból videóra rögzítették, és csak utána írták át 35-ösre, ami néha problémaként jelentkezik a vásznon, de ennek ellenére mindhárom, egymástól független, elbeszélésben egységes és szép képi világot hozott létre Máthé Tibor.
A kezdő részben Hötöle, a fiatal tanyasi fiú éjszakánként a kastély kertjében ugrálja a különböző magasságokat sikerrel. Látszólag minden rendben, míg meg nem jelenik a félelmetes és fenyegető katonaság, akik találnak valamit, amivel Hötöle szokta gyakorolni a súlylökést, vagyis a „hajíntást”. A katonatiszt ezt nem hiszi, versenyezni küldi a legizmosabb bakáját, akit a fiú legyőz. Ugyanez történik a magasugrásnál is, míg a katonatiszt (Bertók Lajos) nem tűrve a folyamatos vereséget, utoljára futásra hívatja a fiatal gyereket. Szép képsor: a fiú fut a célba, elhagyja a mellette lévő katonát, mikor a tiszt felemeli fegyverét, lőni kezd, hat lövés a felsőtestbe, halálos sorminta, de átszakítja a célszalagot és győz! A nagymamája lemossa a győztes testet, a vörös lyukak eltűnnek, a fiú felkel és mosolyogva köpi ki a golyókat.
Csumándi (Csányi Sándor) érkezik a központból falura fekete autójával bejelenteni: itt minden a maguké! Anyukák jelentkeznek elhunyt gyermekük feltámasztására, Csumándi mindent teljesít másnap, csak készítsék oda a kis testeket. A családok nagy reménnyel indulnak kiásni a gyerekeket, majd várják a „központ emberét”. De nem jön, a helyette óriási vihar kerekedik, és a holttestek elporladnak (Pohárnok Iván munkája!). A központ mindent elvett: földet, gyereket, reményt.
A záró epizódban egy falu összes lakóját kilakoltatják, de egy idős házaspár menedéket keres a szomszéd tanyán, ahova az áruló tanyasi elviszi a katonaságot. A házaspár némán felkészül, összecsomagolnak és várnak. A katonák agressziója mellett a búzamezőre sétálnak végtelen némaságukban, majd eltűnnek. Kér üres sírhely a nyomuk. Gárdos nagyon szép filmmel jelentkezett. A három kis történet szerves egységet alkot még akkor is, ha a kezdeti lendület folyamatosan veszik el, és a filmnézés legfontosabb jellemzője a gondolta és az elidőzés lesz.
VL
Őket utáljátok
Oláh J. Gábor: Rap, revü, Rómeó
Nem hiszem, hogy ennek a filmnek bármi értelme is lenne – a néző őszinte és feldühödött a film miatt, amely az öncélúan használt nyelvezetével leírva: szar. A nyolcadik kerületet be lehet mutatni színvonalasan, igényesen, viccesen, mint azt a Nyócker alkotói teszik, és be lehet így. A történet alapja, mint a cím is utal rá, a Rómeó és Júlia klasszikus meséjét helyezi a mába, amelyben a Capulet és Montague helyett kínai és cigány családok utálkoznak, miközben az ifjú Rómeó (Csányi Dávid) szerelmes lesz. Egy normális film esetében az következne, hogy összevetjük Shakespeare történetével, megnéznénk, miben játszik rá, miben nem a pretextusra. Most ezt itt elhagyjuk, mert méltatlan.
A cigányfiú Dodo bácsi (Gálvölgyi János) kezei közé kerül, aki körömpörköltet akar enni, folyamatosan kínaiakat veret, miközben megnyitja Revü bárját, ami valami központi helyként szerepel, mint Verona híres tere, haha. Gálvölgyi nem csak önmaga paródiáját nyújtja, hanem lerombolja mindazt, amit eddig felépített. Egy pillanatra elhitte, képes a magyar Marlon Brandoként megjelenni, mint keresztapa. A színészi játékról esetében nem érdemes beszélnünk, mert nevetségesen mozog a kamera előtt, és a legszomorúbb, láthatóan komolyan veszi magát.
A filmmel sikerült azt elérniük, hogy nem a romákat, hanem a kínaiakat állítják az „utált kisebbség” helyébe. A romák elleni sztereotípiák legyőzésére nem tűnik alkalmas eszköznek, hogy rámutatunk egy másik kisebbségre: na, őket utáljátok. Sajnos, az utóbbi időben megjelent a közbeszédben a kínaiak elleni gyűlölet, uszítás is, a cigányozás és zsidózás mellett. Miért hiányzott ez nekünk? A szociálpszichológia szerint az ember identitásának kialakításakor elengedhetetlen szüksége van arra, hogy a többség szempontjából tudja értelmezni magát. Ez a film tehát ebből a nézőpontból kiváló példája a többségi reprezentáció erejének, és félelmetes felhasználásnak, értelmetlenségének.
De szegény Ónodi Eszter miért szerepel a filmben? Miért?
VL
Gyengélkedő tévéfilm
Erdőss Pál: Üvegfal
Egy tündéri arcú kisleány fekszik a kórház steril bokszában. Nyugodt és egyenletes lélegzetvétele nem is sejteti, hogy már csak alig maradt néhány hónapja hátra. Leukémiás. A darabokra hullott család hirtelen összelibben a tragédia hallatára, de megfelelő donort nem találnak a családtagok között. Utolsó reményük az egykor focistának készülő, mára alkoholistává zülött, távoli testvér, az anya bátyja.
Erdőss Pál nyolc hosszú év után nyúlt ismét kamerához, illetve ült rendezői székbe, ezúttal egy már csontig lerágott témát vett elő, mely azonban mindenkor magában hordozza egy hatásos alapanyag lehetőségét. A lehetőség bizonyára itt is megvolt, hiszen valamennyi támogatást nyert a Kardos István művéből készült forgatókönyv, csupán a megvalósítása sikeredett gyengécskére.
Valószínűleg, ha a 80-as évek vége felé készítenek egy hasonló kaliberű filmet, sokkal nagyobb érdeklődés fogadta volna, hiszen egyértelmű, hogy nem erre a korra lettek írva Kardos művei. A téma aktualizálásának hiánya divatjamúlt dramaturgiát és bicegő történetépítést eredményezett. Az alkoholfogyasztás, az egyedülálló nők helyzete s az egészségügyi etika problémájáról is kívánna szólni a film, azonban csak felszínesen sikerül foglalkoznia ezzel, tíz évvel ezelőtti gondolkodás – és megközlítésmódot – tükrözve. A film arra vállalkozott, hogy egy kislány és édesanyja pokoljárását mutassa be, azaz hogyan élnek túl együtt egy halálos kórt. Ehhez képest ritmustalansága miatt képtelen fenntartani a néző érdeklődését, továbbá a drámai feszültséget egyébként is csak hírből ismerő film végleg lemorzsolódik a nevetséges és plasztikus dialógoktól. Ezáltal pedig még annak a közelébe sem jut, hogy a kislány betegségének szívszorító ábrázolásáról beszélhetnénk. Sajnos a színészi játék sem dob a dolgon. Az egyedüli értékes kockák pedig az apa második feleségének jeleneteihez fűződnek: Fullajtár Andrea puszta jelenléte és finom játéka az egyedüli említésreméltó teljesítmény.
Kár, hogy a kislányról szinte alig tudunk meg valamit, nem engedtek neki teret, s szinte kapcsolat sem alakul ki nagybátyjával, így nem is csoda, hogy talán fel se fogja, mit tett érte. Így sajnos az üvefalon át találkozó kezek motívuma teljesen üresnek, giccsesnek és mondanivalótlannak hat a főcím előtt. A dokumentumfilmes szekcióban futó Tóth Artin Érintettek című dokumentumfilmje összehasonlíthatatlanul ügyesebben oldotta meg egy leukémiás fiú kórházi napjait, kezelését, „fent és lent”-jeit követő filmjét. Az őszinteséggel és személyeséggel átitatott képek hatása pedig nem marad el, mint a nagyjátékfilm esetében.
Valószínűleg az Üvegfal című film jobban megállja majd a helyét, ha mozifilm helyett tévéfilmnek avatják. Persze még így sem fogja feltétlen a képernyőre tapasztani a nézőket, amint a kezek ragadtak az üvegfalhoz.
ST
Világraszólóan megbicsaklott tragikomédia
Koltai Róbert: Világszám! – Dodó és Naftalin
A filmszemle előtt már hetekkel korábban beharangozott Világszám! a televízióban is bemutatott részletei alapján sokkal többet ígért, mint amilyen valójában. Koltai Róbert „világszámot” ígért, tragikomédiát, de a cselekmény valahol félúton, talán éppen erős líraisága miatt, elvesztette a tragédia erejét és a komédia élénk nevetését – a két ellentétes műfaj valahogy kioltja egymást a filmben.
A történet 1903-ban kezdődik. A bohóc két ikerfia, Dodó és Naftalin születésekor eldönti már a boldog apa, hogy belőlük lesz „a jövő világszáma”. Úgy is neveli őket, amint az a fekete-fehér „archív felvételekből” kitűnik. A két fiú azonban megsínyli apjuk balesetét, a bohóc zuhanása évekkel később is visszatér rémálmaikban. A történet – színes – jelenje azzal az előadással kezdődik, amelyen Naftalin nem csak szemfényvesztésből, hanem valósággal is összetöri Rákosi elvtárs szovjet ajándék óráját. Dodó kiáll mellette, bohócosan-bolondosan kijelentve, hogy a munkásosztály ideje ezek szerint lejárt, ezért Dodót börtönbe vetik. 1956-ban a forradalmi helyzetet kihasználva Naftalin elköt egy tankot – amely egyébként kissé eltévedt, hiszen a Szuezi csatornát keresi Magyarországon –, aztán kiszabadítja vele a bátyját – ez az igazi világszám –, majd ő kerül börtönbe tettéért. Szabadulása után a testvérek előadása, egykori világraszóló sikerdarabja már csak siralmas anakronizmus. A barátnője elhagyja Dodót, és az igazi szerelem ígérete szitává lőve hal meg Naftalin karjaiban, az ikerpár tehát ezután csak egymásra számíthat, csak egymást nevettethetik.
A rendező nem esik a politizálás csapdájába: alkotásában a történelmi események csupán a véletlen játékaiként alakítják két hősének életét. A két bohócnak nincs politikai meggyőződése, csak a körülményeket kihasználva, mindenfajta ideológiai azonosulás nélkül igyekszenek előrelépni.
A film hangzásvilága, zenéje megmenti, a sokszor fantáziátlan filmezés viszont gyengíti a Világszámot, amelyből a jellemek és a történet erőtlensége miatt, Naftalin hihetetlenül természetesen és kedvesen megformált figurája ellenére sem lesz talán sosem igazi „világszám”.
BK
Ki ette meg a dinnye belét?
Szőke András: Zsiguli
Szőke András rendezői pályafutásában a kilencvenes évek eleje után hosszú szünet következett, majd néhány éve újból akcióba lendült. A Mogyorók bejövetele (2000), majd a Tündérdomb (2001) után most a Zsigulit (2004) láthattuk a szemle programján. Egetrengető változásra kár számítani, Szőke és állandó filmkészítői köre hozza azt, amire számítani lehetett, és amit el is várt a közönségnek az a része, amely vevő a humorukra. A változás csupán annyi, hogy az utóbbi évek filmes és tévés megjelenéseinek köszönhetően Szőkéből és Badár Sándorból ismert médiaszemélyiség lett, s így alkalom nyílt arra, hogy a Zsiguli szereplőgárdájába több ismert, hivatásos színész kerüljön be. Ők várhatóan szélesebb nézői kört csalogatnak majd be a moziba, akárcsak az itt-ott felbukkanó ismert személyiségek.
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ne maradt volna továbbra is az alacsony költségvetés és az a stand up comedy jelleg, amelynek az úttörői közé tartoztak Szőkéék Magyarországon. Ennek természetes velejárója, hogy a történet – amely ezúttal egy bűnügy felderítésének többféleképpen elbeszélt, ám egészen máshogyan megtörtént folyamata – csupán eszköz ahhoz, hogy a szereplők kihozzák magukból, amit tudnak. A cselekmény tehát végső soron most sem más, mint egy laza történeti és asszociációs szálra felfűzött poénsorozat. Ennek kulcsfigurái Szarvas József és Gazdag Tibor, akik két, munkájuk védelme érdekében össze-vissza hazudozó motorosrendőrt alakítanak. Gazdag már korábban is dolgozott Szőke Andrással a 69-ben, mostanában azonban leginkább egy újonnan indult sorozatban látható kórházigazgatóként. Rajtuk kívül Badár Sándor, Gáspár Sándor és Györgyi Anna játsszák a főbb szerepeket, valamint Zelei Gábor tündököl egy feltűnően transzvesztita, ám özvegy orgazda szerepében. Egy-egy epizód erejéig látjuk még Fábry Sándort, Kokót, Hajós Andrást, és Szegő András írót, és másokat is.
Mind a sztori, mind a poénok kicsit kifulladnak az utolsó fél órára, különös tekintettel a talán túlságosan is erőltetett ’erotikus’ vonalra, ennek ellenére azonban végig élvezhető vígjáték a Zsiguli, amelyben a címmel ellentétben egyáltalán nem szerepel Lada típusú személygépkocsi, de megtudhatjuk belőle, hogy miért lukas a dinnye.
VJ
Fateless
Koltai Lajos: Sorstalanság
Nobel-díjas regény forgatókönyv-alapként, csillagászati összeg költségvetésnek, rengetegszer aratott rendező – mi kell még ahhoz, hogy egy filmre tóduljon a tömeg? Csak ilyenkor mindig fennáll annak a veszélye, hogy a remekműre számító, többé-kevésbé naiv néző csalódhat.
Koltai Lajos Sorstalansága megkoronázta a 36. Magyar Filmszemle vetítéssorozatát, nem véletlenül választották ezt a munkát a legnagyobb magyar filmes seregszemle záróepizódjává. A 2.75 milliárd forintba kerülő alkotást – amelynek csak a díszleteit építették fel annyiból, mint amennyiből egy átlagos magyar játékfilm elkészülhet – kíváncsian várta a szemle magyar és külföldi közönsége egyaránt.
A film a regény hű adaptációja: megőrződnek benne az eredeti szöveg egyes részletei, a cselekmény néhány apróbb kitérőjén kívül szintén azonos az eredeti Sorstalansággal. A rendező szerint továbbra sem tipikus holocaust-alkotással állunk szemben, ahogy a könyv sem volt az: csak a véletlen játékával, amely egy gyermek életét a zsidóüldözés tragédiájába sodorta. A lényeg a főszereplő, Köves Gyurka élete néhány évének a bemutatása: a naiv és jóhiszemű gyermek véletlenül kerül annak a tragédiának a kellős közepébe, amely nagyon is emberközelivé válik alakja által.
A film azonban sajnos megbicsaklik valahol. A főszerepet játszó Nagy Marcell tehetsége, hihetetlenül kifejező mimikája, gesztusainak – mondhatni haláltáborokhoz illő – természetessége menti meg az alkotást. Pados Gyula, a film operatőre egy korábbi interjújában azt ígérte, „a borzalom a szép képeken keresztül kúszik be a filmbe”. A kiegyensúlyozott operatőri munka valóban gyönyörű, csak éppen nem találta meg igazán érdekes és értékes célpontjait. Úgy tűnik, a regényíróként sikeres Kertész Imre sem bizonyult túl profi forgatókönyvírónak, és a több ízben is Oscarra jelölt Ennio Morricone zenéje pedig hiteltelenné stilizálja az alkotást, a legegyszerűbb, a „haláltáborokban természetes” képeket.
A Sorstalanságnak nehéz dolga van, hiszen olyan vetélytársakkal kell megküzdenie a nézők figyelméért, mint például Steven Spielberg Schindler listája vagy Roman Polanski A zongoristája. Arra pedig igencsak kíváncsiak lehetünk, hogy a február közepén zajló berlini filmfesztiválon milyen eredménnyel végez a magyar film a néhány másik, hasonló témájú idegen alkotás mellett.
BK
Olcsón olcsót: megéri?
Siklósi Szilveszter: Ritter napja
A tévéfilm mint műfaj jelenleg tetszhalott, vagy tán egészen az, ezért is jár tisztelet annak, aki a feltámasztásán fáradozik. Most éppen Siklósi Szilveszternek, aki leginkább talán Az igazi Mao című áldokumentumfilm kapcsán lehet ismerős a közönségnek, de számos valódi dokumentum- és egyéb filmet is rendezett már. A téma ezúttal azonban krimi, annak is a legköltséghatékonyabb típusa, a kamaradráma. A szűk egy órás film így kénytelen a négy főszereplő játékára épülni, akik a lehetőségekhez mérten igyekeztek is teljesíteni. Azért csak a lehetőségekhez mérten, mivel – mint a rendezőtől tudhatjuk – a jeleneteket kvázi színházi módszerekkel rögzítették igen rövid idő alatt, s ezért a szereplőknek előre meg kellett tanulniuk a jelenetek teljes szövegét. Mi tagadás néha valóban kézikamerával felvett színházi előadáson érezzük magunkat, s ez nem csak a kissé túljátszott színészi alakításoknak köszönhetően van így, hanem a terek kialakítása miatt is: Kovács Ferenc (Hepi) például mintegy a díszlet mögé húzza Pikali Gerdát, aki ezzel el is tűnik a „színről”.
Maga a cselekmény egyébként mások által trendinek tartott idősíkváltásokkal meséli el egy meg nem valósult bankrablás előkészületeit. A sztori ugyan végül összeáll, de mindvégig a levegőben lóg: nincsenek okok, indítékok, vagy értelmezhető utalások, a minduntalan ablakokon kinéző főszereplők érzelemkitörései megindokolatlanul szállnak el. Olyan mintha egy sorozat epizódját látnánk, amit majd a többi rész megmagyaráz. De nem, 49 percbe pedig nem fér bele egészségesen a krimi, a szerelmi- és szociodráma, valamint a soklépcsős igazságosztás. A másik gyenge pont sajnos éppen az alvilági ábrázolás nevetséges hiteltelensége, amelyhez már lassan hozzászoktunk: hogy mást ne említsünk, olvasva talán igen, de filmen nehezen vehető komolyan egy 15 éves kulcsosgyereknek öltöztetett rosszfiú, aki internetes humorlistákról gyűjtött hasonlatokkal próbál fegyvert eladni. A legerősebb kétségkívül a legelső, kihallgatás jelenet, onnan már csak csökken a dinamika, amin talán segített volna, ha nem aprópénzből kell vászonra, illetve képernyőre vinni Kalász István elbeszélését.
VJ
Egy korszak vége
Esztergályos Károly: Ebéd
A televíziós játékfilmekkel mostohán bánnak az utóbbi évtizedben a nyolcvanas évek sikerei után, vagyis alig-alig forgatnak, pedig nagy hagyománya van a műfajnak hazánkban. A 2003 óta az új támogatási formát kihasználva, sorra forgatnak tévéjátékokat, ez kedvez a színészeknek, a rendezőknek, mindenki kedvére gyakorolhat, ráadásul az állami televízióknak sem kellene annyit a „hihetetlen színvonalas” filmek forgalmazására költenie. A műfaj feltámasztásában nagy jelentősége van annak a kezdeményezésnek, hogy a Filmszemlén levetítsék a már elkészült alkotásokat.
Esztergályos Károly Ebéd című filmje egy jó ötlet kivitelezése: az ebéd hosszas rituáléjának ritmusára építi fel a színészek dialógusait, amelyből kibontakozik a magyarországi dzsentri világ vége. A cselekmény minimális, a történet középpontjába az egyén narratívái kerülnek: az evés közösségi cselekvés, a rég nem látott ismerősök összeülhetnek, amelynek során mindenki mesélhet. Ezekből a történetekből épül fel az Ebéd, a régmúlt történései során körvonalazódik egy korszak vége. Az elbeszélések kedves visszaemlékezések az egyének dicsőségeire, a különböző életek kiemelt szituációira, amelynek során satírozni lehet az Arcképet. Az egyén személyiségének egyik legfontosabb alkotóeleme a narratívákból kibontakozó identitás, amelyet az ilyen kis történetek alakítgatnak, kihangsúlyozva, eltörölve az életrajz elemeit. A föltulajdonosok esznek, piálnak, miközben érdektelen dialógusokat folytatnak, így a film megidézi a Nagy zabálást, amelyben összegyűlnek a polgárok egy házban, hogy halálra egyék magukat. Az ebéd egy élet- és magatartásformának a végét ábrázolja: ez az utolsó vacsora, és ez sem sikerülhet. A minimális cselekmény a szolgálólány és a nagyúr flörtölése, érzékeny játék ez a két színész között. A legtöbb probléma az ötlettelen kameramozgásokkal volt, hiszen izgalmas lehetőségeket kínált a hatalmas ebédlőasztal körül ülő férfiak beszélgetésének, amely sajnos lehetőség maradt csak, ráadásul a zárójelenet banálisra sikeredett: egy fontos jelenet elrontásával az egész film kérdőjeleződik meg.
VL
Nézőpontok
Bereményi Géza: Hóesés Vízivárosban
1962. Nagy pelyhekben esik a hó, miközben egy szűk, sötét lakásban kis család készülődik születésnapozni: az anya és a mostohaapa átölelik a fiút, közben gyertyákat gyújtanak meg egyesével- pontosan tizet. Nem tudni semmit a családról, de érezni, valami nincsen rendben, az apa hosszan kortyol az alkoholból, majd eldől az ágyon: számára vége a születésnapnak. Közben az anya felöltözteti a gyerekét, nagy készülődés- vendégségbe mennek, mert számukra csak most kezdődik igazán az ünneplés.
A néma hópelyhek hullásában az anya (Ónódi Eszter) elővigyázatosságból megkéri fiát, ne beszéljen az apjáról, mivel az apai nagyszülőkhöz mennek vendégségbe. Egy igazi nagypolgári családhoz térnek be, hatalmas belmagasságú lakás, biedermeier bútorok, festmények, óriási csillár, amelyben kis társaság várja az ifjú ünnepeltet. A nagypapa (Darvas Iván) tekintélyes öregúr, aki a kitelepítéskor mindenét elvesztette, kivéve Nevét és tartását. Mindenét idejét és erejét arra áldozta, hogy visszaszerezze ellopott életét. A történet eleinte az anya nézőpontját látszik felvenni, majd a nagyapáét követi, ami természetesen hangsúlyeltolódást is jelent. Az anya és gyerek története így válik a későbbiekben a család történetévé, amely tele van titkokkal, ferdítésekkel, mondhatni látszat világot élnek, amelyben mindenki a saját kigondolt szerepét játssza. A tévéjáték végére az unoka kerül a középpontba, a családi történetek, a rokonok megismerése és apja emlékének folyamatos törlése előhívja az apát (Nagy Ervin).
Bereményi nagyon kedves tévéjátékot forgatott, amely filmnyelvi eszközökkel, szép fényképezéssel és fajsúlyos színészi alakításokkal teszi emlékezetessé a filmet. Szükségünk van ilyen történetekre, amelyek „elmesélik”, milyen volt a szocializmusban élni. A film alatt nem tudtam kiverni Esterházy gondolatát, aki az apja beszervezése kapcsán írja: ’így vált apám az ország metaforájává’. A Hóesés vízivárosban családja is valahol ennek az országnak a metaforája.
VL
