Patty Jenkins első rendezése többszörösen az előítélet-ellenesség bűvös jegyében született: Eileen (Charlize Theron) története az útszéli prostitúciótól brutális gyilkosságokon át a halálos ítéletig tart, miközben a heteroszexualitás és a leszbikusság közti utat is bejárja.
A főhősnő szimpatikus, vagy inkább azzá válik a film végére, Jenkins ügyesen manipulál Charlize Theron eltorzított külsejével, rontott beszédével, amik visszataszítóvá teszik a figurát, annyira, hogy ott helyben, a moziban kell átírnunk előítéleteinket. Eileen nem vonzó, mint a Született gyilkosok, és nem vagány, mint a Ponyvaregénybeli maffiózók, de csúnya és esendő, így a néző reakciója nem garantált.
Bár Eileen tettei rémesek, azok mozgatórugóit már a film elején elmondják, így valószínűleg megértésre találnak - a szörny nyitja a társadalomból való, előbb érzelmi, aztán anyagi alapú kitaszítottság, ami, sugallja a film, nem túl inventív, de igaz. A film kezdetekor annyira lecsúszott, hogy öngyilkosságon gondolkodik, de van még nála öt dollár, azzal és a „nehogy má’ ingyen boldogítottam volna egy seggfejet” felkiáltással betér egy – történetesen – meleg bárba. Itt ismeri meg Selbyt (Christina Ricci), akivel az első homofób gesztusok után elég hamar megbarátkozik, és következik a szerelem, a harmincas Eileen számára talán az első.
A nyolcvanas évek végi Amerikának a leszbikusoktól való idegenkedése is felvillan, de ezt a szálat éppen csak érinti a film. A rendezőnő sokkal inkább arra figyel, hogy a két nő, egy prostituált meg egy tizenéves semmiképpen nem tudja előteremteni az együttlétüket biztosító anyagiakat, esélyt sem kapnak erre. Eileen prostitúcióból keresett pénzből akarja Selbyt szállodába vinni, amikor kegyetlenül megerőszakolják, és önvédelemből megöli a támadóját. Együtt elszöknek, és mivel „a rém” – aki eddig, ha nem is volt erkölcsös, de senkit nem bántott – nem kap tisztes munkát, ismét az utcára megy pénzt keresni, ezúttal a gyilkosság megfontolt szándékával.
A film fordulópontja, amikor Eileen a sikertelen interjúk után, titkárnőt rosszul imitáló ruházatában, kopott biciklijén azon elmélkedik, hogy ezek szerint nem is igaz, hogy „all you need is love”. A gondolat visszatér a film végén: a halálos ítélet után veszi sorra a közhelyeket, melyek akár happy enddé is változtathatták volna a történetet, és levonja a (vég)következtetést, hogy a boldogság ígérete csak szöveg, üres duma.
A film a sikertelen munkakeresés után alakul át Született gyilkosokká, a gyilkosságokat egy különbejáratú etika nevében végzi Eileen, mely szerint aki őt prostituáltként felveszi az autójába, megérdemli a halált. A pénzből pedig tobzódva élnek, Selbynek, akihez rögeszmésen ragaszkodik, már tengerparti házat és piros cabriót ígér. Eileent hamarosan elfogják, aki ekkor még, bármennyire cinikus is, hisz az „all you need is love”-ban. És éppen Selby adja meg a kegyelemdöfést, aki ellene tanúskodik a bíróságon.
Charlize Theron Oscar-díjas alakításához az egész arcát eltorzító maszk, a töredezett, szalmaszerű haj, tizenöt kiló ráadás, műfogsor és a tekintet merevségét hangsúlyozó kontaktlencse is kellett - az átalakulás nyomán aztán egy hitelesen elhasznált külsejű nő néz szembe a filmvászonról, akiben semmi nincs az Ördög ügyvédje vagy az Édes november bájából. Ehhez néhány ismétlődő mozdulatot dolgozott ki a színésznő: a fejét úgy dobja hátra, mint egy rocksztár koncert közben, darabosan, mindig enyhe terpeszben megy, néha dacosan megvonja a vállát, és egyáltalán, minden moccanása a túlélésre van kitalálva. Az ismétlődő gesztusok ugyanazt hangsúlyozzák, mint a maszk: kemény élete van ennek a nőnek, nem maradt már hely gyöngédségre, csoda, ha valakit még meg tud szeretni. Bár az ellenpontozás nekem kicsit sok, értem az eszmét: éppen a társadalom által megnyomorított nő képes ilyen önfeladásra; bár tudva tudja, hogy a gyilkosságok miatt le kell buknia, megteszi a szerelem nevében. Patetikusan hangzik, de a film egészen világosan erre utazik: Eileen egyedül a társadalom ellen, útban a kivégzőszoba felé, bukásra ítélt antihős a csupán szöveg formájában létező normalitás világában, leginkább saját felfokozott szeretetéhségének kiszolgáltatva.
Másrészt valószínűleg a történet maga olyan, hogy nem lehet pátoszmentesen feldolgozni. Nézőként is nehéz megúszni az őszinte döbbenetet, amikor – a film legvégén – azzal a ténnyel szembesülünk, hogy megtörtént esetet írt meg Patty Jenkins, Eileen Wuornos súlyos élete 2002-ben Florida államban végződött, a forgatókönyv pedig leveleiből, naplóiból íródott.
