Arthur király legendája, és a híres kerek asztal lovagjairól, az isten kardjáról, az Excaliburról, az ígéret földjéről, Camelotról és a hősi hadjáratokról szóló történetek az európai legendakincs világszinten egyik legismertebb mítoszkörét jelentik. Köszönhető ez természetesen annak a bűvöletnek (is), amelynek hatása alatt egy sor hollywoodi filmes ebből a legendakörből merítő, világsikerű alkotásokat dobott a mozikba. Kár, hogy az újabb és újabb feldolgozások egyre gyengébben sikerülnek, bizonyíték erre a legutóbbi, Antoine Fuqua-féle változat.

Fuqua filmje egyszerre vállalja a legendarombolás és a legendaépítés feladatát. Az „igazságot” ígéri elmondani, a legújabb kutatások eredményeit figyelembe véve újfajta mítoszkört próbál kialakítani a híres angol király és lovagjainak az alakja körül, ezáltal pedig szétfoszlatja az eddig kialakult és biztonságot nyújtóan ismertté vált mondavilág színeit. Úgy tűnik, a feladat meghaladta a rá vállalkozókat: az eredmény siralmas, a film elkeserítően gügye, a cselekmény unottan hömpölygő, tökéletesen kiszámítható lett.

Már a cselekményvezetésnek sincs sok köze a legenda ismert változatához, legfeljebb annyi, hogy a sztori a középkor homályában bontakozik ki, és a szereplők mindegyre sötét és véres csatába keverednek egymással. Csakhogy a kelta hősökről kiderül, hogy a Római Birodalom nyúzta szarmata szolgák (vajon mit szólnak ehhez a lokálpatriótább brit nézők?), vezérüknek, Arturiusnak pedig – aki alig várja, hogy hazatérhessen Rómába – meg van kötve a keze: a pápa követe parancsol, neki pedig fejet kell hajtania előtte. Egy veszélybe került római családért kell vásárra vinnie harcosainak a bőrét – aminek persze azok cseppet sem örülnek. Lancelot, a hősszerelmes lovag ez egyszer csak bárgyú bambulásra képes, talán nem is csoda, hogy a szépséges Guinevre mégsem zúg bele, hanem inkább Arthurt környékezi meg – úgy tűnik, inkább hálájával, mint mély érzelmeivel. S ha már róla beszélünk: úgy tűnik, valaki külön erőfeszítést tett azért, hogy a hölgy alakja teljesen hiteltelen legyen. Vagy el kell fogadnunk: természetfeletti képességekkel rendelkezik, hiszen hiába lebeg vékony fátyolruhája a hófúvásban, őt még véletlenül sem rázza ki a hideg, és a végső nagy ütközetben viselt „amazonruhája”, ez a bőrcsíkokból összetákolt hámszerűség inkább fitymáló nevetést, mint csodálatot vált ki a nézőből.

A szász hódítók nemcsak méltó ellenfelei a velük szembeszálló hét hősnek, hanem nyers, elsöprő erejükkel, szabadságukkal szinte fölötte is állnak a maroknyi római-szarmata csapatnak. Merlin, a legendás varázsló kopott vénember, aki rejtőzködő lázadócsapatot vezérel – legalább az ő alakjában akad valami „hitelesen” mesés, valami bűvös. A varázslatos kard ellenben, amelynek segítségével Arthur legendás győzelemre vezette lovagjait, itt a halott apa sírjába szúrt kardra korlátozódik, amelynek semmi bűvös hatása nincs, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a halott szellemétől kell a családja védelmére kelő gyereknek kölcsön kérnie. S ha már alig találunk fogódzót, ami a legendai hátteret illeti, és legalább egy közkedvelt színész biztonságosan ismert arcát keressük – nos, hiábavaló a kutatás: a hősök ugyan illendő módon jóképűek, Guinevre pedig csinos és szép, mégis hiányzik belőlük a tömegfilmes ikonok erőteljessége.

A legendarombolás folyamata tehát tökéletes sikerrel járt, az új felépítése viszont teljes csőd lett. A szereplők túlmitizáltak, a „hősök” párbeszéde és lelkesedése giccses lelkendezésbe csap át. A filmet legfeljebb az a gyerek élvezheti, aki sosem látott történelmi (kaland)filmet, és nem tudja, hogy lesz benne egy kis szerelem (vagy valami hasonló), egy kis csata, egy kis paradicsomlé-fröcskölés, ráadásul az egyik tábor nagyfőnöke a másik táboréval, a kisebbik vezér pedig az ellenfél alvezérével csap össze. A záró csatajelenet a repedező jegű tavon érdekes lehetne, de túlstilizáltsága zavaró, a hősi küzdelem sablonos mészárlásnak tűnik, Lancelot halálával pedig nem létező szerelmi háromszög oldódik meg. Közhelyek unalmasan laza fűzére tehát a film: a Gladiátor és a Rettenthetetlen hangulat-, cselekmény-, szín- és gondolatvilágának a lebutított, leszegényített változata.