Az Angry Birds-applikációból kirepült madarak újra támadnak, viszont ezúttal csak gagyi poénokkal butítják fiatal nézőiket és garantáltan apátiába küldik anyuékat.

Valamikor a babakor küszübén túl, de még a kamaszkor előtt az ember már gyermekfejjel is elkezdi érezni azt, ha hülyének nézik. A szülők érthetően kötelességüknek tartják, hogy feszes figyelemmel kövessék gyermekük fejlődését, például hogy mit eszik és mennyit, mindeközben pedig néha megfeledkeznek arról, hogy nem csak az ételek, de az animációs filmek fogyasztására is illik ügyelni. Gyermekként az volt a legjobb mese, amelyik nem nézte kis taknyosnak a célközönségét még akkor sem, ha pontosan az volt. A 2000-es évek nagy sikerű animációi rájöttek arra, hogy a gyermekek nem szeretik, ha kicsinek nézik őket, így elkezdtek olyan filmeket gyártani, melyek nem csupán nekik kedveztek, hanem emelve a tétet olyan családi filmek sora született, ahol anyuék is jókat tudtak nevetni. Félő, hogy ez a nyertes tendencia veszélybe került, ugyanis a The Angry Birds Movie 2 gagyi poénokkal eteti fiatal nézőit, míg anyukáékat apátiába küldi kínos másfél óra erejéig.

A finnek által világra szabadított Angry Birds-app nem álmodott nagyot, mégis az egyik legtrendibb telefonos játék lett belőle. A képlet egyszerű: egyik oldalon madarak, a másik oldalon disznók, kettejük között a tojás, amire mindkét fél veszettül vágyik. A madarak bepöccenek, mivel fiókáik élete forog kockán, a disznók mindent beleadnak, mivel korog a pocakjuk. Nehéz elképzelni, hogy ebből a szerény koncepcióból üzemképes történet tud kikerekedni, de a The Angry Birds Movie várakozáson felül teljesített és egészen szórakoztató áthallásokat teremtett a madarak filmes univerzuma és a hétköznapi emberek valósága között. Utódjával éppen az a probléma, hogy a játék alapvető szabályait veszi semmibe, túlbonyolítja az egyszerűt és ami a legrosszabb: butácskának nézi a célközönségét.

A folytatásban újra visszatérünk Redhez (Jason Sudeikis), akit madártársai hősként ünnepelnek, miután az első részben megmentette a tojásokat a furmányos disznóktól. Red tulajdonképpen egy lokális sztár, egy hősiességet jelképező ikon és hadvezér, aki szüntelenül hadban áll a disznókkal. A madarak szigetén a mindennapokhoz így hozzátartoznak az apró bombázások, ellenséges akciók, bár a lakók nem zavartatjak különösebben magukat. A disznók szigetét azonban váratlan támadás éri. Az ellenséges akció egy harmadik, eddig nem ismert helyszínről érkezik feléjük, a Sasok szigetéről, ahol korántsem trópusi, hanem jeges, zord éghajlat uralkodik. A sasok vezére, Zeta (Leslie Jones) enyhén szólva beleunt abba, hogy fagyos körülmények között sínylődjék, ezért melegebb vizekre evezne. Zeta tervei felbolygatják a madarak és disznók helyzetét is, és a szükség az ősellenségekből szövetségeseket farag.

A probléma előszöris az, hogy a második film története fittyet hány az Angry Birds egyetlen, de annál nagyobb dogmájára, miszerint a madarak és disznók örökös harcban állnak egymással. A disznók minden hájjal megkent vezérét, Leonardot (Bill Hader) bár képmutató karakterként ismertük meg, a második részben már-már segítőkész pajtás válik belőle. A hirtelen fegyverszünet pedig még véletlenül sem pacifista megoldás, csak arra szolgál, hogy a támadóerőt gyarapítsa. Red alakja ráadásul egyáltalán nem konzisztens. A lobbanékony, dührohamokban tobzódó, cinikus hős helyett egy olyan Redet kapunk, aki ezúttal kizárólag nárcizmusától szenved, így már nem is tűnik mérges madárnak. Kitekintésként érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi évtized több folytatást nyerő animációs filmjeiben a hímnemű főhős gyakran egy morcos, érzéketlen és antiszociális alak, elég ha eszünkbe jut a Shrek-széria ogréja vagy a Gru-széria címszereplője. Vajon az animációs filmek is átvették a játékfilmek azon szokását, hogy antihősöket tesznek számunkra vonzóvá?

Sajnos a The Angry Birds Movie 2 távol áll attól, hogy vonzó legyen, annak ellenére, hogy remek marketinges potenciával rendelkezik, nem képes a szellemes Pixar-mesék módjára lebilincselnie nézőjét. Ennek ellenére a szinkronhangok nyújtanak némi vigaszt, a Saturday Night Live szkeccsműsorból átvándorolt színészek (mint pl. Bill Hader vagy Leslie Jones) kitűnő érzékkel adják elő még a legvérszegényebb poénokat is. Ami a popkulturális referenciákat illeti, a Vanilla Ice-utalások még valahogy megállják a helyüket a jeges szigeten, viszont amikor a Baby Shark című dalocska felhangzik, az agysejtek inkább feladják a harcot. Nem biztos, hogy jó megoldás, ha azzal intézzük el mindezt, hogy „az 5 évesnek még élvezhető”. Az igényesség kortól függetlenített elvárás, a mindenkori gyerekek pedig arra vágynak, hogy felnőttként kezeljék őket, így segítve fejlődésüket. Ezek a vészmadarak egyrészt visszarántják a célközönséget a babakorba, másrészt azzal riogatnak, hogy siker esetén az elkövetkezendő animációs filmek szintén kiüresedhetnek.