Kechiche minden eddiginél jobban próbára teszi fiatal színészei bevállalósságát és a nézők tűrőképességét, fékevesztett öncélúsága azonban ezúttal Arany Pálma helyett inkább Arany Málnát érdemelne.
Abdellatif Kechiche 2017-ben rendezte meg François Bégaudeau – Az osztály című cannes-i Arany Pálma-nyertes alkotás színész/rendező/forgatókönyvírójának – regényét, a Mektoub, My Love: Canto Unót. Kechiche már akkor sem rejtette véka alá, hogy az 1994 hosszú, forró nyárutóján játszódó, a fiatalok szerelmi életével foglalkozó történetét trilógiává kívánja növeszteni. A második rész, Mektoub, My Love: Intermezzo címen idén debütált Cannes-ban.
A Tunéziából származó rendezőt már az első nagyjátékfilmjében, a Kitérésben (L’esquive) is egy csapat fiatal, azon belül is a közöttük szövődő szerelmeknek és kusza viszonyoknak az egész csoport dinamikájára gyakorolt hatása érdekelte, de visszatérő témája az osztálykülönbségek ábrázolása is, ahogy azt például az Adèle élete – 1-2. fejezet című filmjében is láthattuk. A rendező védjegyévé vált a lassan kibontakozó cselekmény, a jelenetek többnyire valós időben történő kibontása, a hosszúra nyúló, hétköznapi dialógusok és a fiatal testeket a lehető legközelebbről szemlélő kameraállások, ahogyan a határokat feszegető erotikus jelenetek is. Ugyanezek a motívumok köszönnek vissza a Mektoub, My Love: Intermezzóban is, de ezúttal Kechiche minden tekintetben messzebbre merészkedik.
A trilógiának szánt történet középső részének a cselekménye a tengerparton kezdődik, Dél-Franciaországban, 1994 forró szeptemberének elején. Az előző részből már megismert Charlotte-ot (Alexia Chardard) fotózó Amin (Shaïn Boumedine) intim kettőséről, hamarosan a tengerpart és a vízben fürdőző lányok egy csapatára váltunk, akiken ugyanúgy hosszan időz a kamera, mielőtt az őket a partról figyelő, a strandolók közül szőkeségével és világos bőrével is kitűnő Marie testét (Marie Bernard) pásztázná ráérős szemlélődéssel. Marie hófehér bőre és a kezében lévő könyv egyből elárulja: turista csak, aki a helybelieknek is feltűnik. Két fiatal férfi (Salim Kechiouche és Roméo de Lacour) azonnal szóba is elegyednek vele, és meginvitálják a lányt a családi- és baráti társaságukhoz, melynek lánytagjait korábban a vízben láthattuk. A szüleivel a környék elegáns szállodájában vendégeskedő párizsi egyetemista Marie-t bőrszíne, műveltsége és a beszédében is megmutatkozó iskolázottsága is jól elkülöníti a helybeli, arab származású fiataloktól, ez viszont nem lesz akadálya annak, hogy ne velük töltse az éjszakát egy szórakozóhelyen, ahol aztán a film kétharmada játszódik. A táncoló lányok teste ugyanúgy feltárul Kechiche intim zónát nem ismerő kamerája előtt, ahogy az életről, a párkapcsolatokról és a szerelemről való vélekedésük. A klub fülledt atmoszférájához a 90-es évek dance floor slágerei adják az aláfestést. Ahogy fogynak az italok, forrósodik a hangulat, oldódnak a gátlások és lazulnak az erkölcsök egyre jobban kirajzolódik a társaságot jellemző viszonyrendszer, de árnyalódnak – bár ugyancsak felszínesen – a jellemek is. Kechiche filmjének legnagyobb hibája talán épp ebben a felszínességben rejlik.
Az természetes, hogy ennek a korosztálynak, főleg a nyári szünidő alatt aligha van fontosabb témája, mint a párkapcsolatok. A strand és az éjszakai klub egyaránt csak úgy forr a tomboló hormonoktól és az alig fedett testekből áradó erotikától. Az, hogy Kechiche ezt híven próbálja ábrázolni, aligha kifogásolható, és feltételezem a férfi nézőknek sem lesz sok ellenvetése az ennyire intim módon közelhozott gyönyörű, fiatal női testek láttán. Kidolgozatlan jellemek híján azonban tét nélkül marad a dolog, a szép testek látványának varázsa jóval a játékidő lejárta előtt megkopik.
A rendező ezúttal végképp leragad a kukkoló perspektívánál, valamint az így elkapott felszínes beszélgetéseknél, és meg sem próbál legalább egy minimális drámát vagy feszültséget vinni a történetbe, ahogy azt például az Adèle életében láthattuk a két lány közötti osztálykülönbség szülte feszültségek ábrázolása kapcsán. A Mektoub, My Love: Intermezzóban hiába van meg ugyanez a téma, Kechiche nem kezd vele semmi érdemlegeset, ahogy mással sem. Az általa bemutatott figuráknak hiába látunk bele már-már a testnyílásaikba is, azok többnyire csak tetszetős húsdarabok maradnak, nem válnak igazán hús-vér emberekké. Igaz ugyan, hogy a közeg és az itt ábrázolt kapcsolatok természetéből is adódik mindez, de a vásznon majd teljes három órán át a klubban bömbölő zenére riszáló lányok látványa a közben időnként felhangzó soványka dialógusokkal hamar érdektelenné válik, és legalább olyan fárasztóan hat a nézőre, mint amilyen maga a forgatás lehetett a szereplők számára. Nem véletlen, hogy Cannes-ban a sajtóvetítések alkalmával megkönnyebbült sóhaj és hangos taps tört ki a nézőtéren, amikor az elcsigázott szereplőkkel együtt végre elhagytuk a klubot. Értem én Kechiche elköteleződését a realizmus mellett, és imádtam is például, A kuszkusz titkában, sőt az Adèle életében sem zavart a film hossza, a Mektoub, My Love: Intermezzóban azonban a legjobb esetben sincs több szűk másfél óránál.
A végtelennek tűnő bulijelenet része volt a klub mosdójában, szintén valós időben, közel húszpercen át zajló, a szűk térben közvetlen közelről fotografált szexuális aktus, a társaság királynőjeként pozícionált Ophélie örömére, ami aztán nemcsak a közönség egy részét késztette távozásra, de a díszbemutató kellős közepén Ophélie Bau is felpattant és kiviharzott a teremből. A jelenet explicit jellegét ugyan próbálták azzal finomítani, hogy állítólag testdublőrt használtak, ahogy sok más filmben is (pl. Catherine Breillat A pokol anatómiája vagy Lars von Trier A nimfomániás), a kameraállásoknak és a vágástechnikának köszönhetően az átlag néző ebből vajmi keveset vesz észre. Kechiche esetében, például az Arany Pálma-díjas Adèle életének kapcsán is felmerült már, hogy olyan határokat feszeget, ami végképp kívül esik fiatal színésznői komfortzónáján, akik a vásznon látható végeredményhez nem feltétlen adták korábban beleegyezésüket. A Mektoub, My Love: Intermezzo esetében úgy tűnik, Kechiche-nek sikerült valóban pattanásig feszítenie a húrt.
Abdellatif Kechiche közel négyórás, nemcsak a pornográfia, de az unalom határait is alaposan kikezdő, rendkívül öncélú Mektoub, My Love: Intermezzo című filmje méltán kiérdemelné az „unalompornó” elnevezést. Míg korábbi hasonló kezdeményezéseire, elsősorban A kuszkusz titkára és az Adèle életére vevő volt a közönség és a kritikusok is, a Mektoub, My Love: Intermezzo csak egy sekélyes kísérlet a határok további kitolására, amely leginkább a türelmünket teszi próbára.
