Ez egy olyan film, amire – a piacra dobás dátuma szerint – a tavalyi TIFF-en kellett volna rettegni. A baj az, hogy most se lehetett különösebben rettegni. Ami viszont nem probléma, hiszen cserébe teli van ön- és reflexív poénokkal, melyek közti összefüggések akkor esnek le a nézőnek, amikor a végefőcímben megjelenik a kultikus rendezők neve: Ken Russell, Sean Cunningham, Joe Dante, Monte Hellman.
Ez, kéremszépen, amolyan szkeccsfilm a hatvanas-hetvenes évek európai nagyok szellemében – mint pl. a Poe-ihlette Különleges történetek a Fellini-Malle-Vadim rendezőhármastól. Itt négy történetet láthatunk, plusz a keretsztorit, s ebben a jó az, hogy a négy filmecske erősen különbözik egymástól, képi megoldásokban, tempóban és poénkoncentrációban egyaránt, noha a forgatókönyv egyetlen alkotó, Dennis Bartok műve.
Az ismeretlen nevű forgatókönyvíró története valamelyest hasonlít a Tarantinoéra, csak ő videókölcsönző helyett egy mozi programfelelőse volt évekig, ahol alkalma volt magába szippantani az európai és amerikai thriller- és horrortermés legjavát, így most azokat kedélyesen visszaböfögheti, természetesen az ősöknek (Mario Bavától Vincent Price-on át Terence Fisherig) kijáró legnagyobb tisztelettel. A film keretsztorija is ezt a feelinget hozza: egy turistacsoport bekönyörgi magát egy hollywoodi stúdió rég nem használt horror-díszletei közé, egy legendás, „ház a Kísértet-hegyen”-jellegű kastélyba. Ott természetesen csapdába ejti őket a ház, illetve a kis huncut túravezető, akiről a végén kiderül, hogy ő maga a Rendező, nagy rövel (és hával, mint horror). A feladat az, hogy mindegyiküknek el kell mesélnie egy saját, megélt rémtörténetet, s akkor talán kiszabadulnak. És el is hangzik négy sztori...
Az első, a leggyomorforgatóbb és legötletesebb a Ken Russellé (Tommy, Ördögök, Változó állapotok), amolyan cronenbergi-carpenteri világot idéz, ahol az ember elveszti a teste fölötti kontrollt, és ennek horrorisztikus következményei lesznek. Ezért a szegmensért mindenképp megéri megnézni a filmet: vérszívó mellbimbókat (a.k.a. vámpírcsöcsök) ugyanis nem mindennap látni. A szép az, hogy ezáltal az idősödő brit rendező lehetőséget kap, hogy megidézze saját, azóta kultusszá vált B-filmjeit is (noha inkább zenész-életrajzi filmjeiről híresült el a művészfilmes világban), pl. A fehér féreg búvóhelye című „rosszfilmet”.
Ugyanígy a szintén nem mai gyerek Sean Cunningham (Péntek 13-széria), aki a saját Jason-jéhez hasonló zombival párosítja össze a főszereplőnőjét, gyönyörű japán környezetben. Az előző szegmenshez képest, amely gyomorforgatóan nevettető, ez szubtilisebb és érzékibb próbál lenni, sajnos az olcsó 3D meg 2D-effektek elég sokat rontanak az összképen (pedig még animációt is használ a hatás érdekében). Filmtörténészeknek lehet csemege a következő, Monte Hellman-szegmens (Two-Lane Blacktop, Ride in The Whirlwind), aki egy gótikus pírral színezett Báthory Erzsébet-sztoriba helyezi... na kit? Magát Stanley Kubrickot, akinek a szerepére egy megfelelően szigorú szemöldökű fiút találtak. A sztori az ötvenes években, Kubrick és Hellman adventjén játszódik és tele van olyan fajta utalásokkal, melyektől örömmel pattan fel a székéből a kontextust ismerő néző. Az utolsó és legkevésbé izgalmas epizód a Joe Dante-féle galandféreg-sztori, ami – láss csodát – ismét utal, elsősorban a saját gremlinecskéire. Ám sajnos, mindhárom utóbbi történet eltörpül a Russell-féle harsányan gamat humor mellett.
Ez a film gyöngyszemnek túl hibás, zseniálisnak túl egyenletlen, viszont filmnek túl érdekes ahhoz, hogy elsiklodjék fölötte a tekintet, úgyhogy hétfőn este tizenegykor a Repcsiben még megsasolható.
