Mi kell egy jó thrillerhez? Egy szokatlan bűnügyi szituáció, egy hétköznapi főhős, akivel könnyen azonosulhatunk – és sok-sok feszültség. A nemzetközi vizekre evező Spre nordban meg is van mindez, emellett a közelség és a távolság játékával a nem mindennapi téma feldolgozásához izgalmas kérdéseket is társít.
A Spre nord című film a korábban újságíróként, majd dokumentumfilmesként tevékenykedő Mihai Mincan első nagyjátékfilmje. A debütfilm a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb film kategóriában versenyezhetett, emellett a tavalyi bukaresti Les Films de Cannes közönségdíját is megnyerte. A film elkészítésének folyamata leginkább Bábel tornyának felépítéséhez lehetett hasonlatos, hiszen román-francia-görög-bolgár-cseh koprodukció, ráadásul az említett nemzeteken kívül közreműködtek benne tajvani, kínai és filippínó színészek is.
A film tehát maga is egyszerre helyi és globális jellegű, akárcsak a megtörtént eseményekből inspirált történet, amit elmesél. 1996-ban játszódik, és két vakmerő közép-kelet-európai fiatal szökési kísérletét követi végig. A bolgár Georgi (Dimitar Vasilev) és a román Dumitru (Nikolai Becker) New Yorkba szeretnének eljutni egy Kanadába tartó teherhajón, melynek legénysége tajvani és fülöp-szigeteki férfiakból áll. Mincan forgatókönyvét egy kevéssé ismert jelenség ihlette: a kilencvenes években számos példa volt úgynevezett klandesztin utasokra a nemzetközi hajókon, akik így próbáltak távoli országokba szökni. Az esetek tanulmányozása során kiderült – mesélte a rendező a vetítést követő közönségtalálkozón –, hogy a hajósok az efféle potyautasokat egyszerűen „elintézték”, amit a nyílt tengeren meglehetősen könnyen és következmény nélkül meg lehetett tenni. A gyilkosságokkal a hajósok legtöbbször saját pozíciójukat védték, hiszen a klandesztin utasok jelenlétéért a törvény őket vonná felelősségre. A filmben sem történik ez másképp: Georgit a tajvani tisztek azonnal megölik, amint tudomást szereznek róla. Nála szerencsésebb társát, Dumitrut viszont egy Joel nevű jólelkű, keresztény filippínó (Soliman Cruz) találja meg, és úgy dönt, hogy segít a szökésben levő fiatalnak. Az a konkrét '96-os eset, amit a film feldolgoz, happy enddel végződik: a romániai férfi végül eljutott New Yorkba, és még ma is ott él. Sikeresen elhelyezkedett, családot alapított és a többi. A spoilert kerülendő csak annyit árulok el, hogy a film nem követi a való élet szerencsés végkifejletét.
A potyautasok kiszolgáltatottságát a film nem pusztán elmeséli, hanem érzékelteti is: minden formai megoldás, kép- és hanghatás a kitettség, a félelem és a veszély érzésére összpontosít. A teherhajó konténerek által szegélyezett szűk terei, a végtelennek tűnő óceánon száguldó hajóról készült nagytotálok az őket kísérő sejtelmes elektronikus zenével és a szereplőket hátulról, a tarkójuktól megragadó kamera már a film legelején megteremtik azt a baljós, feszélyezett hangulatot, ami minden igazi hidegrázós thriller sajátja. Gyakran váltják egymást az arcokba mászó szuperközelik a meghitt, vallomásos jeleneteknél (mint például amikor Joel Dumitru Bibliájából olvas), és a kis- vagy nagytotálok: egy üres szoba kitartott képe váltja fel Dumitru rejtekhelyének sötétjét, ahol mintegy figyelmeztető jelzésként magában ég egy cigaretta.
A szöveggel szintén bravúrosan bánik a film. A szereplők keveset beszélnek, a köztük levő párbeszédek többnyire semmitmondóak – néhány kiemelten fontos mondat vagy szólam kivételével, ilyen Joel felolvasása, a kapitány eszmefuttatása a jóságról és a korrektségről, és Dumitru monológja a film végén. Az eleinte jelentéktelennek tűnő csevegés azonban a történet előrehaladtával egyre feszélyezettebbé, vészjóslóbbá válik. A párbeszédek szinte tapintható feszültsége egyrészt visszautal a fülöp-szigeteki munkások alárendelt helyzetére, akik kénytelenek jópofizni a tajvani tiszteknek és helyeselni okoskodásaikat, másrészt a kétértelmű, rébuszszerű mondatok fenyegetően hatnak és félelmet keltenek a filippínókban és a nézőben egyaránt. Amikor például Joel és egyik filippínó társa egy asztalnál ülnek egy tajvani tiszttel, az pedig sokat sejtető megjegyzést tesz Joelnek arról, hogy a társa „énekel”, sem Joel, sem a néző nem tudja, hogy ezt a társa árulására való rejtett utalásként értse-e vagy sem.
A kiszolgáltatottság érzését fokozza a párbeszéd töredezettsége is: szinte mindegyik szereplő más nyelvet beszél, hallhatunk mandarin, tagalog (a Fülöp-szigeteken beszélt nyelv), angol, spanyol, de román és bolgár mondatokat is. Joel és Dumitru akadozva, helytelenül beszélik az angolt és a spanyolt. Párbeszédeik félszavakból, félmondatokból, kifejező tekintetekből állnak, amelyekben a megértés illúzióját a közös szimbólum, a Biblia jelenléte teremti meg. A nyelvek álladó bábeli zűrzavarában a néző is, akárcsak a két főszereplő, állandó készenléti állapotban lesz kénytelen létezni.
A közelség és a távolság váltakozásának tudatos használata mind a látvány, mind a szöveg szintjén kialakít egy egyenletes ritmust, ami a cselekmény feszültségét képes végig fenntartani, és anélkül fokozni, hogy azt az akció halmozásával kellene elérnie. Inkább hangulatokat közöl, semmint történetet mesél. Dumitru elembertelenedett, végletekig kitett helyzete mellett Joellel való kapcsolatát, Joel állandó félelmét és vívódását is látjuk, illetve a legénység mindennapjaiba és tajvaniak és a filippínók közti szigorú hierarchiába nyerünk betekintést. A közelség és a távolság, az egyéni és az általános, a szubjektivitás és az objektivitás viszonya azonban nem csak formai szinten van jelen a filmben, ez képezi annak központi problémáját is. Egy idegen szándékainak kiszolgáltatva lenni annyi, mint a lehető legközelebb kerülni a lehető legtávolabbi emberhez. Azáltal, hogy Joel úgy dönt, segít Dumitrunak, saját életét teszi kockára a jóság nevében. Amikor már tudja, hogy Joel egy szökevényt bújtat a hajón, a kapitány neki szegezi a kérdést, hogy érdemes-e az egész legénység biztonságát kockára tenni egyetlen személy és egyetlen jótett érdekében.
A befejezés épp annak az aggálynak ad létjogosultságot, hogy a kivételezés, a szabálytól való eltérés bajt okozhat, az egyéni akarat megbonthatja a közöst. Ez viszont nem jelenti azt, hogy film a mérleg nyelvét egyértelműen a kapitány álláspontja fele billentené: a tajvaniak és a filippínók, a Joel és a hajóskapitány közti ellentét a szubjektív jóakarat és az általános szabályt követő korrektség vitájává csúcsosodik. Végül a kapitány szájából hangzik el a tételmondat: a jó néha nem mindenkinek jó, a tisztességes viszont mindenki számára tisztességes. („Sometimes good is not good for everybody, but fair is fair for all.”) A film az egyedi és az általános közti eldönthetetlen rangsorra világít és egyben kérdez rá.
A film végén Dumitru anyanyelvén monologizál arról, hogy mit fog majd enni és inni, ha partra száll New Yorkban, Joel pedig – szintén anyanyelvén – halálra rémülten imádkozik. Bár az élni akarás mindenkiben közös, Bábel tornyának leomlása óta nincs közös nyelvünk, így egymás megértése csak illúzió lehet. Óceánnyi a távolság ember és ember között.
