Ki hitte volna, hogy a fekete öntudat legjelesebb kortárs direktora, Spike Lee fogja elkészíteni az utóbbi tizenöt év egyik legjobb kommersz alkotását? Pedig így történt – a függetlenek közül a fősodorba kerülő Spike Lee az elmúlt évek melléfogásai után saját stílusát nem feledve, ám ezúttal a forgatókönyvírásról lemondva, a lassan Hollywood legjobb operatőrévé előlépő Matthew Libatique-kal tanítanivaló iskolapéldát adott a kifogástalan blockbuster leckéből.

Pedig amikor a színes bőrű direktor a nyolcvanas évek közepén szép csendesen elkezdett alkotni, kevesen figyeltek oda rá. Amikor 1989-ben a Szemet szemért című filmjéért forgatókönyv-Oscarra jelölték, egyszeriben az álomgyárban is kezdték megjegyezni a nevét. A kilencvenes években aztán elkészítette azokat a filmeket, melyekkel irányt mutatott az afro-amerikaiak számára, s bevált kis csapatával nem várt magaslatokba emelkedett. A Dzsungelláz, a Mo’ Better Blues, a Malcolm X sikeres és díjazott filmek, szereplőik, Denzel Washington és Wesley Snipes világsztárokká, Lee pedig olyan nagyhatású filmessé vált, mint amilyen a hatvanas években a színész Sidney Poitier volt.

A belső ember gyönyörűen összegzi a rendező eddigi stílusjegyeit, ráadásul egy olyan könnyed akciómoziban, hogy az ember zavarba jön tőle. Mintha csak azt mondaná a rendező: íme, ilyen egyszerű jó akciófilmet csinálni! A legújabb Spike Lee jointban egy – arctalan – fehér férfi a tökéletes bankrablást tervezi el – s a rend őreinek minden igyekezete ellenére végre is hajtja. Motivációkról (kezdetben) vajmi keveset tudunk, legalábbis valós indítékról nem sokat: a rablók tökéletes precizitással hatolnak be az általuk – cseppet sem véletlenszerűen – kiválasztott manhattani bankba, ahol kiiktatják a kamerákat, lefegyverzik az őröket, túszul ejtik a dolgozókat és az ügyfeleket, s kezdetét veszi a macska-egér harc.

Lee előszeretettel készít filmet (Martin Scorseséhez és Woody Allenhez hasonlóan) imádott városáról, New Yorkról, a helyszín pedig ezúttal is a nagy alma, pontosabban annak Manhattan városrésze. A kosarasok és a jazz (a két kedvelt téma) ugyan most elmarad, ám a fekete vs. fehér, az amerikai vs. mindenki más ellentétpárok, az emigrációs kérdések nagyszerűen kerülnek ábrázolásra. Ráadásul ezekkel az ellentétekkel pompásan lehet illusztrálni napjaink legközhelyszerűbb sztereotípiáit: a turbános közel-keleti áldozatot rögtön terroristának gondolják a rendőrök, s vallást és hagyományt nem tisztelve elsőként a banki alkalmazott fejdíszét tépik szét erőszakosan, mely jelenet egyszersmind a rendőri visszaélés példája is. De előkerül egy albán hölgy – kifizetetlen parkolócédulák tucatjaival –, s akad oroszul tudó rendőr is.

A nyomozást vezető tiszt fekete (Denzel Washington ismét remek), a tisztek közötti rivalizálás pedig enyhén faji alapú, lévén a jelentő rendőr Willem Dafoe személyében fehér. A nemzeti, faji alapú csörteváltások és cinikus jelenetek mellett New York nemcsak díszletként szerepel, hanem egy hatásos képben a 2001. szeptember 11-ei eseményekről is megemlékezik a rendező, aki korábban egy egész alkotást szentelt a tragédiának (Az utolsó éjjel). Itt egy beszélgetés háttereként jelenik meg egy hatalmas grafiti a csillagos-sávos lobogóval és egy óriási „Nem felejtünk” felirattal, mely mellett még véletlenül sem tudunk elsik-kadni, mivel a jelenet végén totálban is üzen a rendező.

Ezen motívumok és utalások főképp a film első felére esnek, melyben káprázatos operatőri munkának lehetünk szemtanúi. A főcím állóképei, a háztetők, ablakok, épületelemek egymásra vágása egy pillanat alatt remek hangulatot teremtenek New Yorkról. A bankrablás utáni percek pedig már egy, a rendőri előkészületekről szóló oktatófilm részei lehetnének. A rendőrök érkezése, ahogy kihúzzák a kordont s terelik az embereket, ahogy kiszállnak a tűzoltók, az újságírók, ahogy összeverődnek a kíváncsiskodók, s ahogy a rendőrök biztosítják a terepet egyrészt iszonyú precizitással előkészített és megvalósított snittek, másrészt remek demonstrációi a szeptember 11-e után mindent többszörösen komolyan értendő helybiztosításnak. Ráadásul nagyszerű kameramozgások teszik változatossá a képeket, a kamera hol egy körfahrttal köröz a szereplő körül, hol egy remek daruzással ugrik premier plánból totálba, hol sok gyors vágással járjuk be a környéket, kapunk arcokat, helyzeteket, életképeket. A film első órája ezen többletértékének is köszönhetően szögezi oda a nem feltétlenül erre készülő nézőt a székéhez, utána pedig ebből a szempontból ugyan csökken a tempó, de a dramaturgia végig feszes marad, a forgatókönyv és a remek dialógusok folyamatosan fenntartják az érdeklődést, így a több mint kétórás játékidő ellenére sincs egyetlen üresjárat sem a filmben.

Persze nem Spike Leeről lenne szó, ha ennyiből állna a története: a rablók kijátsszák kártyáikat, sötét titokra derül fény, a polgármester és a legfelsőbb vezetés korrupt, miközben a rendőrök és nyomozók egy számukra ismeretlen játszma lépéseire igyekeznek rájönni; és kapunk remek morális válságot, lelki vívódást és kiváló jellemábrázolást is a nyomozókamionból. Hiszen – látszólag – mégiscsak emberéletekről van szó, terroristák fenyegetéséről, s minden egyes döntés beláthatatlan következményekkel járhat, civil áldozatokról pedig szó sem lehet. A jeleneteket, melyekben a nyomozók a négy fal között, a szűk térben próbálnak helyesen dönteni, talán még feszültebbnek érzem, mint bármely fegyveres snittet. Mint a tábornokok a második világháború alatt a bunkerben, akiknek egy asztal mellett kell dönteniük a felszínen lévők életéről.

Nagy és tökéletes rablásról már jó pár alkotás igyekezett megemlékezni, de az Ocean’s Eleven és társai nem olyan rétegzettek, mint A belső ember. Szinte hihetetlen, hogy Lee úgy tudott intelligens, cinikus társadalomkritikát készíteni, hogy az szinte észrevétlenül jelenik meg egy, a széles tömegek számára készült blockbusterben. Ráadásul filmje nélkülözi az elfogultságot: a rendőrök ugyanúgy képesek melléfogni, mint a feketék vagy a bűnözők; s miközben sikerül megteremteni az együttérzést minden résztvevővel szemben, valamennyi oldalt kritika is illeti, s ez alól nem jelentenek kivételt az amerikaiak sem. Hibátlan ember, hibátlan nemzet, kirabolhatatlan bank, feddhetetlen rendőr nincs. Ámbátor hibátlan és tökéletesen kivitelezett terv azért akad…