A felnőttkor zűrzavaros, problémákkal teli napjai mindannyiunkat arra késztetnek néha, hogy felidézzük és párhuzamot vonjunk a gyermekkor felhőtlen pillanataival. Annak ellenére, hogy akkor valószínűleg úgy gondoltuk, jobb lenne mihamarabb  felnőni és független lenni.

Sorin Marin debütfilmjének címét (magyarul Kupakok) egy gyerekkori játék ihlette, amelyet a magányos főhős (Vlad Ivanov) az üzleti világban töltött sivár hétköznapjai között idéz fel. A rendezővel készült interjúkból az is kiderül, hogy nem csupán ennek a söröskupakokhoz kapcsolódó játéknak van önéletrajzi vonatkozása, hanem tulajdonképpen a film egész cselekményének is.

A főszereplőhöz hasonlóan ugyanis a rendező is üzletember volt és egy Duna-deltában tett kirándulás késztette arra, hogy visszavonuljon ebből a felszínes és gyakran gátlástalan világból; valamint, hogy (újra)felfedezzen más értékeket és élményeket – ez után kezdte el írni a Kupakok forgatókönyvét is. De ha nem is olvasnánk semmit a film megszületésének körülményeiről, a cselekmény és a karakterek felépítéséből, valamint a részletinformációkból nem lenne nehéz arra következtetni, hogy személyes élmények táplálják.

A film főhőse Radu, egy magányos, kiégett, ötven év körüli férfi, akinek napjai annyira foglaltak, hogy társas kapcsolatai kimerülnek az édesanyjával és néhány gyerekkori cimborájával folytatott felszínes beszélgetésben. A gyerekkori játékra való emlékezés, néhány rémálom és egy esetleges szívátültetés arra késztetik, hogy életmódot változtasson; így kerül a tenger közelébe.

Sorin Marin főhősének könnyebben megy a lemondás, az átalakulás (nem telik el sok idő addig, míg az üzleti telefonhívások sem érdeklik különösebben), mint ez általában a belső vívódó hősöknél történni szokott (főleg abban az esetben, ha ez szinte az egyetlen tét). Bár a rendező szándéka valószínűleg egy belső átértékelési folyamat végigkísérése volt, a Kupakok próbára teszi a néző figyelmét. Egyrészt azért, mert minden hétköznapi; a terek, a helyzetek, a beszélgetések, a szereplők; másrészt, mert a ezeken a történéseken kívül a konfliktust is alig észleljük.

A Vlad Ivanov által alakított protagonistához leginkább semlegesen lehet viszonyulni: sem a szimpátiánkat sem az antipátiánkat nem nyeri el. De ennek ellenére a film legnagyobb erénye a színészi játék; abban (talán) nem csalódunk. És Ivanov végre bizonyíthatja, hogy nemcsak negatív szereplőket tud hitelesen alakítani. A főszereplő ellenpontja az Adrian Titieni által megformált Toma, aki rég lemondott a városi élet forgatagáról, és aki mellett Radunak lehetősége nyílik újra felfedezni azt, hogy a gazdagságot nem pénzben mérik. Ezt a változást a film képi világában is végigkövethetjük: a sötét, szürke árnyalatokban nem szűkölködő belső tereket napfényes, nyílt terek váltják fel. A felszínes, hétköznapi beszélgetéseket pedig tartalmasabb, okokat és válaszokat kereső párbeszédek – meg egy kis nosztalgia.

Sorin Marinnak a Kupakokban – kissé dogmatikusan – megfogalmazott életfilozófiája szerint az egész élet egy változó, kockázatokkal teli játéksorozat; és fontosabb annak örülnünk, amink van, mint azon aggódnunk, amit még nem értünk el. A kérdés csak az, hogy a néző figyelmét meddig köti le a bizonyítással.