Adott egy szépreményű főszereplő, aki már az esküvői tortát rendelné, míg a párja azon gondolkozik, egyáltalán kivigye-e vacsorázni; munkahelyén előzékenyen felmentik, hogy annál könnyebben koncentrálhasson igazi hivatására, kilakoltatják, közúti balesetbe kerül, és rég elfeledett családjával kénytelen összeköltözni. Hogy mindezt láttuk-e már? Igen. Hogy most az egyszer más lesz? Most likely...

„Ha nyár, akkor meltdown” – ezzel a jelszóval vághatott bele Kristen Wiig a Koszorúslányokban eljátszott karakter újraélesztésébe, aki ezúttal egy rosszul elsült öngyilkossági kísérlet következtében kénytelen (újból) kiállhatatlan anyja gyámsága alá kerülni. S ahogy egy valódi  idegösszeomlás hozzávalói gyülekeznek, úgy kerül a nő egyre távolabb a hűvösen elegáns New York-i művészköröktől és bele a kockázatosabb, de életszerűbb New Jersey-i part forgatagába. Lesz itt haragos kiteregetése a múltnak, könnyes összeborulás az esőben, és még egy igazi román Bond-gonosz is feltűnik a láthatáron. Az Apatow-humort viszont legalább sikeresen mellőzték, s úgy tűnik, ezzel mindenfajta nevettetésnek búcsút inthetünk, de a másfél óra alatt megszeretjük annyira esendő szereplőinket, hogy együtt drukkolunk nekik a valószínűtlen végkifejletig.

Esendőségben ugyanis nincs hiány: a sokat tárgyalt válság mértékét jelöli, hogy a fikció határát is sikerült átlépnie, és egyre több karakterben indít el identitáskrízist a munkahely elvesztésének kálváriája. A karrierválasztási dilemma pedig mind jobban kitolódik: a hivatalába belefáradt, kapuzárási pánikkal küzdő szereplő helyét a vágyott hivatását felvállalni nem merő ember drámája váltja fel – meglepően hasonló életkorban. Hiszen hol van már Kevin Spacey munka-család mókuskerekéből való merész kilépése! A Pán Péter-generációs, harminc fölött járó Imogene-nek, akinek se állása, se lakása, se komoly kapcsolata, a megváltást az jelenti, hogy beleveti magát az éjszakába, és megtanul az anyjára hagyatkozni – habár Annette Bening még mindig nem az ideális anya, hanem inkább egy a családja szétesése miatt érzett frusztrációját a szexualitásban kiélő nő.

A fergeteges vígjátéknak induló filmben látszólag minden megvan a sikerhez: az excentrikusabbnál excentrikusabb alakok a nagykönyv összes komikus potenciálú szituációjába belecsöppennek, a szereplőgárda is képes nagyszerű alakításokra, az intelligensen megírt szövegkönyv pedig szintén sokat ígér. De valami mégis hiányzik. A probléma talán az, hogy a félresiklott élet keserűségét olyan csevegő, humorizáló módon adja elő, amely akár a manhattani koktélparti könnyed stílusába is beleférne. Kár, hogy az időjárásról tereferélve nem lehet érdemlegeset mondani a világról. Vagy ha igen, alkotóink nem sajátították még el a technikáját.

A forgatókönyvíró Michelle Morgan ugyanis előző, Middle of Nowhere című filmjének konfliktushelyzetét reciklálja, amelyben az öntudatra ébredő lány a felelőtlen, saját dolgaival elfoglalt anyjával kerül összetűzésbe, majd kezébe véve a dolgokat rájön, hogy a tévénézés nem az egyetlen szórakozási mód. A Shari Springer Berman-Robert Pulcini rendezőpáros is elfelejtette korábbi filmjeinek kulcsösszetevőjét, eszerint ha „a hétköznapi élet meglehetősen bonyolult cucc” (Sikersztori / American Splendor), a jelen műben ezt a motívumok és szereplők halmozásával, nem árnyalásával próbálták kifejezni. Wiig pedig próbálkozik szelíd felháborodásaival és bájos részegségével mosolyt csalni a néző arcára, de még ha ez néha sikerül is, hangos nevetés már annál ritkábban alakul belőle.

Kicsit úgy hat a sok karakter, millió történetszál, különböző zsánerek keverése, mintha az író, főszereplőjéhez hasonlóan, alkotói válságban szenvedne. Így viszont a filmnek nincs mélysége, hiányzik a tétje – a sztori, ahogy Imogene megkonstruált öngyilkossági kísérlete is, csak tetteti a drámát, hogy elfedje az egyetlen valódi érzést: az unalmat.