Annak ellenére, hogy még nem láttam a szerzők idei, Cinema Verite című tévéfilmjét, azt hiszem, általánosíthatok: a Shari Springer Bergman és Robert Pulcini rendező-író-páros játékfilmjei általában véve „vasárnap délutániak”. Jók, feltéve, ha az ember szereti a vasárnap délutánokat. Zárójeles megjegyzés következik. (Úristen, mi volt az Egy babysitter naplója címmel elátkozott eszetlen párbeszédekből összevarrott nagybetűs semmi, ami ugyanezen stábnak az ujjlenyomatát viseli? Senkinek nem ajánlom figyelmébe.)
Babysitter-napló mellett viszont szerencsére létezik film, ami (mint feljebb is említettem) egészen szórakoztatónak mutatkozik. Egy egészséges forgatókönyv, ami becsülettel van megfilmesítve, néhány nem mindennapi jelenet, és egy-két izgalmas szereplő az, amiből összeáll a jelen alkotók munkássága. Ennyi nekem elég is. Az általam legjobbnak tartott filmjüket, a Sikersztorit tehát rangsorban A pótpasi követi, amelynek áldott szerencséjét a „nemtelen komédia” képezi, amellyel tavaly nyáron egészen szerencsétlenül sikerült eladnia magát a tengerentúlon.
A film első és meghatározó lépésében egy Louis Ives nevű ifjú irodalomtanár költözik be egy dilettáns, kelekótya drámaíró lakásába, akinek legkedveltebb tárgya a karácsonyi díszgömb és élete egyetlen mesterművét feltehetőleg a svájci púpos volt albérlője lopta el. Teljesen izgalmas megismerni a Kevin Kline által alakított bolondos háziurat Louis személyén keresztül, de mire ez a szál lassan kimerül, addigra nem maradunk egyébbel, csak a sápadásig elfásult főszereplőnkkel, akinek legizgalmasabb lelki hozzátartozója egy igaznak képzelt szexuális deviancia. A film második és meghatározó lépésében kiderül, hogy a rendkívüli joie de vivre-rel rendelkező író gazdag hölgyeket kísérget és szórakoztat jóllétükben. Egyfajta hím gardedám, semmiképp nem dzsigoló – amint ő is hangsúlyozza a filmben. Miután ez a felállás kezd túl otthonossá válni, egyre jobban vadászom a Kevin Kline-jeleneteket a filmben és miután erről is leteszek, akkor jönnek a fentébb említett „nem mindennapi” jelenetek, melyek általában kiesnek egy hollywoodi vígjáték-jelenetsor zöméből.
Ide tartozik több olyan „oddball” szituáció, amire lényegében az egész forgatókönyv alapozni merészelt. Sajnálatos módon a különböző netes rétingek (lásd IMDB, RottenTomatoes, Metacritic) azt igazolják vissza, hogy az emberek javarészének ez a stílus nem jön be. Igen, ízlések és pofonok, viszont rossz látni, hogy valami másabb megközelítés a fősodori tömegek tengerébe fulladt. Maradjon tehát ez a film is a másabb perspektívájú közönségeké.
A forgatókönyvet csakis jó pontokkal illetném, egy sikeresen sokszínű palettát tálal fel. Szórakoztató azt látni, ahogy kilencvenéves arisztokrata vénasszonyok hápognak ebédlőkben, míg egy alig harmincas sápadt fiú ápolgatja jókedvüket. Vicces az is, hogy közel ötven éves domina tanítja ugyanezt a fiút saját szexualitásának felfedezésére. A lista elég hosszú, hagynék néhányat az olvasónak is, de ugyanakkor felteszem a kérdést, hogy nem-e csak erre megy ki a játék: mindenféle East Side-i, manhattani furaságok szaladnak át a képernyőn. Ezeket cselekményileg összefonni viszont túl nagy megmérettetésnek tűnik a nézőnek.
Nagyon nincs mit ennél jobban kivesézni ezt. Az összeszokott szerzőcsapat három filmjét megnézve nyilvánvaló lett, hogy ezek saját recepttel dolgoznak (pl. állandó egyes szám első személyű narráció, állandó irodalmi referenciák). A „nemtelen komédia” pedig állandó lételemük (kivétel a Babysitter naplója, amit eddigre már el is felejtettünk). A sokak ízlését zavaró crossdressing és szélsőségesen aszexuális magatartás kedvesen párosul az úgyszintén szélsőséges szereplőkkel. A humor ezen felállásnak már szinte kötelező ragasztója, vasárnap délutánra pedig ennél többet nem kíván az ember.
