Semih Kaplanoglu előző filmje, a Tojás volt az első darabja annak a sorozatnak, amelyben egy költő, Yusuf életét mutatja be. A török rendező kronologikus sorrendet megfordító trilógiájának második darabjában, A tejesemberben a fiatalkor meghatározó pillanataiba, és Yusuf komplikált felnőtté válásába tekint bele.

Első ránézésre nagyon nehezen feltörhető filmnek tűnik Kaplanoglu új alkotása, de valójában nem olyan lehetetlen a helyzet. A képek nagyon lassan, szépen kitartva hömpölyögnek, mellette a történet is ugyanebben a visszafogott ritmusban halad. Azaz pontosabb, ha történetekről, történetdarabkákról beszélünk, mert a film egyetlen kiemelt narratív szálat sem követ, inkább csak felvázolja a körülbelül 18-20 éves Yusuf köré az eseményeket, de teljesen világos, hogy a film nem egy kiragadott történet elmondására készül.

Kaplanoglu munkája tulajdonképpen inkább állapotokat, történetek nélküli állóképeket mutat be, semmint összefüggő sztorit. Bár A tejesember nem teljesen történet nélküli, sok a ki nem fejtett szál. Többek között nem tudjuk meg, mi a helyzet Yusuf apjával, barátaival, illetve nőkhöz való viszonyáról sem mond el sokat a mű – miközben így vagy úgy mindegyik területet érinti. Ha nincs is rá szükség, hogy mindent le tudjunk zárni magunkban a film végéig, azért jó lenne némi fogódzó, nagyobb útjelző. Valahogy a film előre haladtával túl sok lesz az elvarratlan (pontosabban nem lekövetett) töredék, és mivel egyik sem válik uralkodóvá, a néző hamar talajtalannak érezheti magát.

Tulajdonképpen az a konfliktus fűzi össze a történetrészleteket, amely a fiú jövőjét szembeállítja anyja jelenével. Yusuf a felnőtté válás kapujában áll, apa híján neki kellene átvennie a családban a férfi szerepét. Ez az elnyomott konfliktus adja azt a feszültséget, amely meghatározza az anya-fiú kapcsolatot. Főleg akkor értünk meg többet ebből a komplex viszonyból, ha ki tudjuk egészíteni a Tojás történetével. Ugyanakkor talán mégis érdemesebb lett volna egy szálat A tejesemberből is részletesebben kifejteni, vagy legalábbis nem futni hagyni.

Mivel nem vagyok tisztában a török társadalmi berendezkedéssel, ezért csak óvatosan kezdek bele a következő mondatokba. Az mindenesetre egészen biztos, hogy egy olyan patriarchális berendezkedésű országban, mint Törökország, nem kifejezetten előny, ha egy fiút nem találnak katonai szolgálatra alkalmasnak. Ez már csak azért is döntő jelentőségű a fiatal Yusuf számára, mert a sorkatonaság tényleges és szimbolikus gátja lesz felnőtté válásának. Miközben folyamatosan azért küzd, hogy kivívja anyja tiszteletét, majdhogynem semmivel sem tudja elérni azt. Az egyetemről is lemarad, így végül anyjával közösen árulják a házi tejtermékeket a piacon. Ráadásul anyja még új férfit is talál – Yusuf helyett – a házhoz. Szépen fejezi ki ezt a konfliktust a film egyik utolsó jelenetsora, amelyben a Yusuf által fogott óriási harcsa és a szerető lőtte kacsa kerül szembe egymással, mintegy bezárva a kaput a felnőni igyekvő fiatal költő előtt.

A film szimbolikája szintén elég súlyosnak, nehezen felfejthetőnek tűnik, legalábbis abban az értelemben, hogy idegen szemmel nem olyan magától értetődő azok olvasása. Annál is inkább, mivel a történetekhez hasonlóan, alig van feloldva vagy megmagyarázva belőlük valami. Rögtön ilyen például a film legelején lezajló „ördögűzés”, és hozzá kapcsolódóan a visszatérő kígyó-motívum. Ez persze nem baj, sőt, néha nagyon is szeretünk tapogatózni a félhomályban, de mintha a rendező nem is törekedne arra, hogy magyarázatot adjon. Emiatt a történetek kicsit szétválnak a szimbólumoktól, de azért végig párhuzamosan haladnak egymás mellett. Kaplanoglu filmjének nagy erénye, hogy úgy tud beszélni a költészetről, felnövésről, elfojtott dühről és csalódásról, hogy azokat nem akarja közvetlenül megragadni valamilyen „tárgyi” dimenzióban. A számos analógia, elhúzódó metafora, illetve Yusuf anyjához való viszonya is szépen kiegészül a Tojáshoz illesztve, így ugyanis megkapjuk azokat az előzményeket és magyarázatokat, amiket a trilógia első (időrendben utolsó) filmje kicsit elrejtett.

Egy felnövés-történetet visszafelé bemutatni, ha nem is hallatlanul eredeti, de mindig izgalmas vállalkozás. Annál is inkább, mert a történeti folytonosság helyett nagyobb hangsúly helyeződhet az események magyarázatára, állapotok kiteljesítésére. Ez azonban inkább csak a fesztivállátogatók számára teszi igazán izgalmassá a filmet, amely talán csak akkor fog teljesen összeállni, ha elkészül a tojás-tej-méz-trilógia utolsó darabja is, amely Yusuf gyermekkorát ábrázolja majd.