Az Amerikai szépséget és A kárhozat útját követően Sam Mendes a háborús filmek műfajában próbálkozik. Új filmjében, a Bőrnyakúakban azonban ne számítsunk hősökre, vakmerő és felejthetetlen tettekre, végső győzelmi jelenetekre: a történet arról szól, hogyan unatkozza át egy tengerészgyalogos alakulat az 1990-es öbölháborút.
Miután átesnek a szokásos kiképzésen és beavatási rítusokon, Swoff (Jake Gyllenhaal) közlegényt és társait Szaúd-Arábiába küldik bevetésre, hogy a Sivatagi pajzs elnevezésű hadművelettel biztosítsák a szaudi olajföldeket egy esetleges iraki invázióval szemben. A katonáknak azonban csalódniuk kell, ahelyett, hogy bevetésre küldenék őket, egész nap sátraikban kell elütniük az időt. Amikor aztán végre a harctérre érnek, kiderül, hogy a háború épp véget ért.
A film ezért nem a harci jelenetek által, hanem jobbára a kaszárnyaélet képeivel próbálja meg a már sokszor megénekelt hős, az amerikai tengerészgyalogos portréját megrajzolni. E hagyományos témát Mendes a műfaj korábbi nagy alkotásainak perspektívájából tárgyalja, a Bőrnyakúakat keresztül-kasul szövik az elődökre – főleg Coppola Apokalipszis mostjára illetve Kubrick Acéllövedékére – történő egyenes utalások.
Mendes, akárcsak Kubrick, beilleszt egy dokumentumfilmre emlékeztető háborús riportot a játékfilmbe, ahol mindegyik katona interjú keretében a háborúról szerzett tapasztalatairól beszélhet. A Bőrnyakúak bamba, izgága, vagy okoskodó tengerészgyalogosai azonban nem igazán tűnnek észlényeknek. Szintén nem mérhetőek a szereplők az Apokalipszis most etikai kérdéseket feszegető Willard századosához. A Bőrnyakúak címe (ang: Jarhead) – a tengerészgyalogosok hagyományos megnevezésére való utalás mellett – éppen a szereplők üresfejűségére is utalhat [jar (ang.): köcsög, korsó]. Mendes bűnözőkből, szegény bevándorlók soraiból toborzott fiatalokat mutat be, akik inkább vaskos tréfáikkal, komisz játékaikkal tünnek ki, semmint hogy bonyolult dilemmákon tűnődjenek.
A film akkor válik drámaivá, mikor az alakulatot mégiscsak kivezénylik a frontra. A váltást a képek elvontsága is jelzi, összemosódik az előtér és a háttér, a katonákat olyan légüres térben látjuk, ahol nincsenek vonatkoztatási pontok – a semmiben menetelnek. A tájban égő olajkutak hatalmas tüzei, a mindent beborító pernye, megszenesedett holttestek apokaliptikus képei abban a jelenetben csúcsosodnak ki, amikor Swoffhoz egy leizzadt és ijedt ló menekül. A ló mint az állati, páni félelem jelképe az Apokalipszis most utolsó jeleneteinek állatszimbolikájára, Swoff döbbent tekintete pedig Willard százados meghasonlott alakjára emlékeztet.
A Bőrnyakúak csak néhány jelenet erejéig villant meg ilyen jellegű problémákat. A film végén Swoff már arról áradozik, mekkora büszkeség tengerészgyalogosnak lenni, és hogy a sivatagban átélt időszak az elbeszélés jelenében is kísért. Kissé homályos, hogy mire a nagy büszkeség és mi is kísért, ha a szereplők egyáltalán nem voltak igazi veszélyben. És ha a feldolgozott téma és az aktuálpolitika közötti hasonlóságot tekintjük, talán nem járunk el helytelenül, ha a filmnek tulajdonítunk némi propagandaszerepet is. Utóbbi szerep minden bizonnyal hiányzik a másik két filmből, és ez a fő mozzanat az, ami miatt a Bőrnyakúakat az Apokalipszis mostnál és az Acéllövedéknél kevésbé emlékezetes alkotássá teszi.
