Russell Friedenberg. Íme egy relatíve friss alkotói név az amerikai indie filmgyártás piacán, amit az idei Ibid után valószínű érdemes lesz megjegyezni. Felemelő filmélmény mindazok számára, akik épp elégszer látták a Wristcutterst ahhoz, hogy valami újba is belevághassanak.
Képzeljük el egy road movie-nak azt a premisszáját, ahol két, diliházból megszökött páciens – egy skizofrén és egy borderline személyiségzavarral küszködő férfi – egy Donnak nevezett istentől azt a missziót kapják, hogy írjanak új parancsolatokat (a létező tíz mellé) és keressék meg a (feltehetőleg) elveszett Bibliát, mert közeledik a világvége, és változtatni kéne rajta. És Isten egy rokkant, szakállas, káromkodós, dohányt rágó redneck. Hirdesd az új Igét!
Az új „Ige” valóban meg lett hirdetve azoknak a tele-van-a-hócipőm-a-mainstreammel-filmkedvelőknek, akik készek egy réteggel „alább” süllyedni és ezáltal felemelő filmélményben részesülni, és akik épp eléggé unják a Morgan Freeman-istenképet és épp elégszer látták a Wristcutterst, hogy valami újba is belekezdhessenek.
A cselekmény mindenképpen egy sui generis ötletről árulkodik. Lionel (Christian Campbell) és Tin (Russell Friedenberg) megszöknek az intézetből, útrakelnek egy közös céllal: a Könyv keresése és az új parancsolatok megírása. Felszedik szokás szerint a roadrunner mellékszereplőket (akik véletlenül sem hagyományosak), megélik az útból fakadó kalandot, s végül e kaland lezárul. A karakterek elértek a célhoz, mi több, fejlődésük során jobban megismerhették önmagukat. Mivel lehet egy ilyen, látszólag sablonosnak tűnő történetet alaposan megkavarni? A válasz egyetlen szóban összefoglalható: az őrület, illetve az általa adott (filmes) lehetőségek kihasználása. A karakterek 60%-a őrült, a többi 40-et a főhősduón keresztül ismerjük meg, ahogyan azt ők látják. És végig látjuk mi is, amit ők látnak. Ahogyan ők tapasztalnak, úgy tapasztalunk mi is. Ezek amolyan visszahúzódott bolondok, nem ütöttek ki a társadalom vállán pattanásként, senki nem szenved őmiattuk, nyugodt őrültek a maguk világában. Humorban átitatott kaotikus útjuk a néző számára normálisnak hat, a szerző úgy kezeli őket, hogy ne űzzön gúnyt betegségükből.
Ezt a megközelítést képben pedig nagyon jól – sajnos néhol túlzóan – mutatják be. HD-kézikamera a javából: kapunk ugróvágást, effektelt áttűnéseket vagy plánok összevissza forgatását, kimerevített kockákat, amelyek sokszor vissza sem térnek mozgásba. Az ezekkel való túlzás veszélyesnek bizonyul, néhol inkább a vágási tehetségek fitogtatásáról van szó, ez elemeli valamerre a világot, amibe 90 percig Friedenberg elrabol bennünket. Csak nem biztos, hogy jó helyre.
Ha ez nem lenne elég mínusznak, a pofon igazából a filmzenénél sül el. Akármennyire is megengedi a road movie műfaja, a film valahol az első 10 perc után átcsap videoklipbe. Pedig a zenék jók (ajánlatos a Travis Ward-Hillfolk Noir-dalokra felfigyelni, mert jól működnek egy darabig). Kár, hogy mindent belegyömöszöltek itt is másfél órába és rövid idő után kezdünk túlságosan a dalszövegekre figyelni.
Lényegében nem sok itt a baj, ha a formai túlzásokkal és a videó-feelinggel hamar megbékélünk. Ezeken túl kellemes meglepetésként érint a történet a maga önreflexív pikantériáival, a színészi játék sem zavaróan rossz, és említésre méltó, hogy mekkora isteni karakterrel találkozunk a film elejétől. Ez az Isten, saját bevallása szerint „feels like shit”, s csak videón és a főhősök tudatában jelentkezik: ez szépen jellemzi a mai hitvilágot. Na, de mik az új parancsolatok?
