Vajon az aranyhalnak ki teljesíti a három kívánságát? És mit kívánna, ha egyszer rajta lenne a sor, kivételesen?

Ezzel a filmmel is valahogy úgy járok, mint a halászattal. Mesélhetnék hosszan az üldögélés és várakozás örömeiről, és a kapásról, de akik nem halásznak, nem fogják elhinni, és unják majd. Az egyedüli átélhető izgalom számukra valamilyen nagy vagy ritka példány megszerzése. Számomra az izgalom a kis halak visszadobálása. És az, hogy halászat közben nem kell történeteket hallgatnom, nem kell stratégiákat kiagyalnom, versenyeznem, bizonyítanom, találós kérdéseket és egyéb rejtvényeket fejtegetnem ahhoz, hogy bennmaradhassak a játékban.

Ezúttal a halkedvelők és horgászok örömére Ausztrália partvidékéről származó, ritka példány akadt horogra: nem gyorsétkezdés Fishmac, és nem félkész halpaprikás. A nagy kézikönyv szerint a thriller műfajából – a besorolás hálistennek megtévesztő, legalább annyira, amennyire semmitmondó a film szlogenje („Everybody is hiding something”) és plakátja. A nagyétkű fogyasztóknak szóló prezentálás számlájára írható, hogy az aranyhalat is csak panírban tudják elképzelni, szálka nélkül. A nagy halas és nagy hantás szakmabeliek közt, egy apró és szinte szégyenlősen szerény filmet láthatunk, minimális történettel, szimbolikus történéssel. A film egyéb műfaji vonatkozását (dráma, krimi) minden helyzetben felülírja a lélektani megjelenítés, a szereplők közti kapcsolatok kusza miértjeinek érzékeny és nagyon kifejező megmutatása. De az apró lépések és a wu wei technikájával építkező film mégis leköti túltevékeny agyunkat. Első sorban aussie all-stars, old school színészi játék, nosztalgikus és tömegfilmek által nem korrumpált minőségben.

Cate Blanchettől nem meglepő módon csodálatosan egyszerű és hihető változatát kapjuk a „kiskirálylány”, „shiny-shiny little girlnek”, míg Sam Neiltől meglepő módon kemény és gusztustalan a maga-is-drogos góré szerepében. Mégis Hugo Weaving ex-fotballsztár, aktuális függő, majd „legszebb halott a parton” alakítása az, ami légüres teret hagy maga után, mellbeverő őszinteséggel és intenzitással állítva elénk a szeretet és kiszolgáltatottság közt vergődő férfi kínlódását.Találunk még a színészet magasiskolája mellett a szimbólumok és visszatérő ritmusok kedvelőinek bőven megjelölt és következetesen végigvezetett jelképrendszert, operatőri szabadfoglalkozást (mélységélesség, fények és kézikamerázás témában), és felejthetetlen, a filmen végig- sőt utána is csilingelő zenét. És olyan fényképezést, ami képenként megérdemli, hogy kimerevítsük. „Dogmatikus” helyszínelés és cinema verite követés ellenpontozza a rengeteg premier plánt, kiváncsi de empatikus várakozást, amivel az arcok és válaszok vizsgálásába bocsátkozunk. Olyan hallgatáshoz szoktat a film, ahol nem szükséges ajtóknak vagy kerekeknek csikorognia, ahhoz, hogy feszültséget teremtsen várakozásunkhoz.

A történet lassan, ingadozó lépésekkel és zavaros képélességel halad előre, türelmet és időt kérve a „halászoktól”, ahogy azt a nagy kapások tudják csak. A szereplők sehova nem érkező sétákkal és befejezetlen mondatokkal teszik meg köreiket, nem sok magyarázatot vagy beavató információt szolgáltatva a tapogatózó nézőnek. Vízalatti világban járunk, más világon, ahol a gravitáció, a beszéd és emberi életünk egyéb átkai, nem érvényesítik mindent felülíró hatalmukat, tompák a fények és a hangok, a mozdulatok lassítva működnek.

A film a drogfüggőséget vagy -függetlenséget sem felvilágosító, sem elrettentő, sem pszichologizáló vagy empatikus formában nem kezeli. A szereplők nem emlékeznek látványosan, nem őrjöngenek, nem vallanak és nem magyarázkodnak. Nem kívánnak megmutatkozni, sem egymásnak, sem maguknak, sem a nézőknek. Heroin, kokain, elvonókúra, álmok és rémek, mostohaapák és balesetben féllábbal maradt testvérek. Tracy élete nem mesébe illő, és ehhez mérten nem is mesél róla. Nem elhallgatásról van szó, de a film végig úgymond titokzatos marad. Pour les connaisseurs. Van valami, amit tapasztalattal nem rendelkezők nem tudnak megérteni, valami idegen, zavaró elem. Mintha valamit elhallgatnának. Nem annyira lényeges, hogy a történet e nélkül ne állna össze, de elég ahhoz, hogy a minden lében kanál és mindenlátó néző kényelmét elrontsa. A film nem titoktartó, de végtelenül diszkrét.

A vízalatti világból jövőnek sem könnyebb a szárazon. Tracy 32 éves, Sidney Little Saigon negyedében igazgat egy videotékát, az anyjával lakik, és az elmúlt négy évben négyszer volt heroin- és kokainfüggőség miatt elvonókúrán. Az újra és újra megadott esély, és „tiszta lap”-jellegű bátorító közhelyek hazugságát bizonyítva, a „tiszta” társadalom szabályainak hiába próbál megfelelni, és szófogadóan, jókislányként élni, mert kívánsága nem teljesül: többszöri nekifutás után sem sikerül megszereznie az áhított bankkölcsönt. A szeretet és az egymástól függés sokszorosítottan felbontott és árnyalt változatai bukkannak elő a kötelességtől a szükségig, a biztonságtól a biztosításig, az egymást megértő és egymást megvető megkísértettekig.

Az elvesztett bizalom és idő problémája a közmondások ellenére nem oldódik meg, a szokások és függőséggé vált mozdulatok pedig észrevétlenül férkőznek testközelbe – újra és újra, s valószínűleg végeláthatatlanul. Az aranyszínekben fürdő, látomásosan homályos zárókép, a csonka, festett, mozdulatlan és ugráló testek tánca és az „angyalkórus” zenéje sikeresen oldja meg a problémás befejezést, valahogy a giccses optimizmus és a már sokszor látott kiégettség közt lavírozva. A horogra akadó, problémát megoldó hal minduntalan amfetaminnal töltött, s még mindig nem arany. Azonban a halászat nem célirányos, hanem körkörös, nem folyamat, hanem állapot. Ezt tudatosítva, a vízbevetődés és vízalatti állapot, ami eddig menekülésnek és a kirekesztettség, a különbözőség szimbólumának tűnt, súlytalan és derűs da capo al fine mozdulat lesz. Talán ez az aranyhal egyedüli teljesíthető kívánsága.