Rodrigo Cortés spanyol filmrendező neve sokak számára ismerősen csenghet. Ő rendezte ugyanis a filmes és nem filmes berkekben egyaránt elég nagy port kavaró Élve eltemetve (2010) című filmet. Amúgy van neki még egy nagyjátékfilmje, a fogyasztói társadalmat bíráló The Contestant (A versenyző, 2007), meg öt kicsi. Mit mondjak: elég szép teljesítmény egy 1973-as születésű európai filmestől.
A sok fesztiváldíjat bezsebelő Élve eltemetve (Buried) után a direktor nagyobb lehetőséget kapott. Sok pénzt, jó stábot és világszínvonalú szereplőgárdát. Ki ne szeretne Sigourney Weaverrel, Cillian Murphyvel és – fogózz meg, nyájas Olvasó – Robert de Niróval forgatni? A kísérlet eredménye előttünk van, a vásznon: A gyilkos médium. Nem csoda, hogy ilyen silány magyar címet kapott a dolgozat: az angol címben szereplő „Red Lights” kifejezést nehéz lenne pontosan magyarítani. Ha jól értem, azokat az árulkodó jeleket jelöli, melyek alapján a parapszichológiai rablókat elkapják a parapszichológiai pandúrok. A filmet amúgy a „ha jól értem” kiszólás elég pontosan jellemzi. Nem hiszem ugyanis, hogy bárki mozinéző pontosan értené az egészet – hacsak maga is nem gyilkos médium.
A téma, mint a fentiekből is kiderül, a médiumok, látók, mentalisták és csalók világából merít. (Elnézést, ha kavarom a szakkifejezéseket, de nem vagyok connoisseur, ezt legalább jól értem.) Egy alulfinanszírozott egyetemi tanszék vezetője (Weaver) és segédje (Murphy) azzal foglalkozik, hogy leleplezi a mentalista kóklereket. Akik mellesleg (lásd a televíziós látókat, gyógyítókat) elég sok pénzt legombolnak a gyógyulni vágyó jedermannokról, de ha jól értem, törvényes keretek közt teszik mindezt. A film egyébként jól indul. Ha jól értem, Cortés mester igazából két filmet gyúrt össze, hogy kijöjjön a majdnem két óra filmidő. Van az első majdnem egy óra, amíg a titokzatos Médium (de Niro) színre lép. Izgalmas, helyenként meghökkentő szakmai titkokat közlő filmet lát a néző, melynek során a médiumvadászok lelepleznek bárkit, aki csak az útjukba kerül. Van köztük ártatlan gyermek, aki a szellemidézést arra használja, hogy hazatárhessen régi otthonába, de van veszélyes csaló is, akinek a hazai érettségiken dívó technikákkal súgják a fülébe tettestársai, kit hol, hogyan és milyen bajjal kapcsolatban kell megszólítani a zsúfolásig megtelt teremben, ahol a gyógyító show éppen zajlik. Persze ebben az „első filmben” is vannak hibák, amiken csak a jóindulatú „ha jól értem” lendíti át a kevésbé hiszékeny nézőt. Ha jól értem, a médiuműző csapat kapcsolatban áll a rendőrséggel, másképp sehogy sem tudnám megmagyarázni, hogy a manóban van tele csak úgy, a semmiből a gyógyító show terme zsernyákokkal. Ilyen és ehhez hasonló bakik szép számmal mutatkoznak a film első ötvenegynéhány percében, de, mint jeleztem, a hinni akaró néző több-kevesebb döccenővel átsiklik fölöttük. Lényegében a film világának kibontásából, bemutatásából fakadó bakik ezek.
Aztán következik a második óra, a „második film”. Itt kiderül, hogy lényegében nem is a társadalom parapszichológiai szeméttől való megtisztítása a tét. Frászt! A Doktornő és a Médium közti több évtizedes párbaj a téma. Amely ugyanakkor – most fogózz meg – nem dől el! Ugyanis a Doktornő valahol a hatvanvalahányadik perc körül meghal. (Annak idején, workshopokon eljátszottunk a gondolattal, mi lenne, ha olyan filmet csinálnánk, amelynek főhőse, mondjuk, Arnold Schwarzenegger, aki a hatodik percben meghal. Azóta Tim Burton bizonyos értelemben véghezvitte a bravúrt a Támad a Marsban.) Ha jól értem, a dramaturgiailag és mindenféle szempontból öngólnak látszó húzást a rendező azért követi el, hogy tág teret hagyjon az Murphy által alakított Utód és a Főgonosz közti végső küzdelemnek. Mert, ha jól értem, Murphy figurájáról kiderül, hogy tényleg médium, mentalista vagy mi. Ugyanakkor de Niro figurájáról minden kétséget kizáróan kiderül, hogy csaló. Na de, kérdem én, ebben a felállásban mi a tét? Megszoktuk, hogy a rettenetesen erős Főgonoszt a nála sokkal gyengébb „technikai” arzenállal rendelkező pozitív hős győzi le. Így azonban, ha jól értem, kipukkan a nagy lufi. Milyen eséllyel küzd egy zsebtolvaj, mondjuk, Luke Skywalker ellen? A bajt csak tetézi, hogy a „második filmben” Cortés váratlanul úgy dönt, kölcsönvesz ezt-azt David Lynch misztériumos eszköztárából. Ami nem lenne baj, ha értene hozzá. De nem ért. És pontosan úgy jár, mint Goethe varázslóinasa. Az érthetetlenség elözönli filmjét. És nincs az a vágó, producer, stúdióvezető, médium, aki meg tudná oldani a problémát.
Persze az is lehet, hogy Cortés nem varázslóinas. Hanem korábbi sikerei által felduvasztott egójú csaló. Ha így van, akkor sajnos kár rá több szót vesztegetni. Elég ennyi: Direktor úr, ha jól értem, ön csal!
