Roczó-Nagy Zoltán megpróbálta a fiatalok ízlésére gyúrni Jézus keresztre feszítését rohamrendőrökkel, akciójelentekkel, sci-fi elemekkel, és grafikus erőszakábrázolással, de csúfosan lebőgött. Még ha lett is volna elég pénze és tehetsége egy látványos popkornmozit csinálni a messiás történetéből (nem volt), a szándék nagyon félrement.
A keresztény egyház régóta rájött, hogy csak úgy tud fennmaradni, ha folyamatosan megújul, és valamilyen szinten igazodik a világban általánosan elfogadott nézetekhez. Ha egy vallás ugyanis nem akar őrült szektának tűnni, előbb-utóbb kénytelen alkalmazkodni és kompromisszumokat kötni (vagy egyenesen feladni az elveit) olyan kérdésekben, mint például az abortusz vagy a melegházasság, hisz Isten legyen a talpán, aki képes szembemenni az istent játszó emberiséggel, és győzni. Ettől függetlenül egyre nehezebb dolga van az egyháznak – legalábbis Európában –, mivel nem elég, hogy egyre több konkurens vallással kell megküzdeniük a hívőpiacon (köztük olyan, rohamos tempóban növekvőkkel, mint a Repülő Spagettiszörny Egyháza), az agnoszticizmus is gyarapodik a világban: az európai országok lakosainak kb. harmada nem-hívő. Ha bonckés alá vetjük a számokat, megállapíthatjuk, hogy az erőteljesen változó arányokról leginkább az Y generáció tehet, nem véletlen tehát, hogy a keresztény egyház legújabb megújulási kísérletei is ezt a korosztályt célozzák.
Roczó-Nagy Zoltán beszédes című filmje szintén ezen a vonalon indult el, hatása szempontjából azonban minden bizonnyal az ellenkezőjét sikerül majd elérnie, mint amit óhajtott. A rendező fogta ugyanis Jézus bibliai történetét, és modern környezetbe helyezte, vagyis hogy mégse teljesen, mert meghagyta egyrészről az archaikus-lírai nyelvezetet, valamint minden nevet, kezdve a karakterekétől, a keresztre feszítésben érdekelt népekéig és annak helyszíneiig. Magyarán ahelyett, hogy átemelte volna jelenbe az egészet, napjaink miliőjét emelte át a múltba. De még ez se teljesen igaz, mivel a tárgyi világ gyakran a korunkat is meghaladja (például hologram-tévék által), ám nem olyan következetesen, hogy sci-firől lehessen beszélni. Az eredmény egy igazán bizarr katyvasz kokainszippantó Heródessel, rohamrendőr ruhában szaladgáló rómaiakkal, és jeruzsálemi MOM Parkkal. Ha a cél az volt, hogy a fiatalok jobban tudjanak azonosulni a cselekménnyel (Jézus tudniillik farmert visel és videoblogol), akkor Roczó-Nagy brutálisan mellélőtt: a film hibrid közege elidegenítőbb, mint bármely kosztümös mozié.
Arról nem beszélve, hogy a rendező egyáltalán nem aknázza ki a beemelt miliőben rejlő potenciált: az egyetlen értékelhető momentum a #Jézusban – ahol egy pillanatra felcsillan valamiféle társadalomkritika –, amikor a népnek SMS-ben kell szavaznia, hogy Bara(b)bást vagy Jézust engedjék szabadon. De Jézus nem szelfizik a követőivel, nem tweetel, és még csak lájkokat sem gyűjt. Talán a humortól félt Roczó-Nagy, talán nem volt elég kreatív, vagy csak nem igazán ismeri a kort, amelyben él, mindenesetre így nemcsak félresikerült, de totálisan indokolatlan is lett a modern közeg használata. Pedig sokféleképp lehet frappáns kortárs átiratot kreálni Jézus sztorijának, például mexikói Jesússzal, aki a véres drogháborúban próbál békét teremteni a rendőrség és a kartell között Jeruzsálem helyett Juárezben (a keresztre feszítés korunkbeli latin-amerikai megfelelőjét hadd ne taglaljam). Ám modern párhuzam találása csak egy lehetőség, az igazán tökös rendezők ehelyett ütköztetik a bibliai múltat a jelennel, ahogy Anders Thomas Jensen Oscar-jelölt kisfilmje, az Ernst & lyset is teszi, melyben Jézus kétezer év után visszatér a Földre, hogy azt tapasztalja, az emberiség már nem kíváncsi rá, hiába a csodatételek és miegymás.
A #Jézus ehelyett igazából nem szól senkihez, csak egy nagyon ízléstelen, rendkívül amatőr és konkrétan fájdalmas feldolgozása a messiás eljövetelének. Merthogy van itt minden, amit a rendező szerint a fiatalok falnak – akciójelenetek, sci-fi elemek, vér és erőszak –, mindössze a költségvetés és a filmkészítői talentum hiányzik, hogy ezek ne röhejesen nézzenek ki. Ám a filmet még kinevetni is nehéz: amíg mondjuk az Új esély – egy másik borzalmas magyar kereszténymozi tavalyról – minden percében kínál valami megmosolyogtatóan bénát, Roczó-Nagy Zoltán alkotásán csak ideig-óráig szórakozunk, de a kétórás darab a végére olyan vontatott lesz, hogy teljesen átélhetővé válik a néző számára Jézus kálváriája. Hasonlóan működik ugyanis, mint Mel Gibson Passiója, csak nem a torture porn elemek miatt kínszenvedés nézni, hanem mert annyira pocsék. Persze mindig ki lehet sétálni a teremből. Engem a szakmai elkötelezettség szögezett a székembe, és végignéztem, de az szent, hogy nem térek vissza három nap múlva a moziba.
Jézus azonban visszatér a zárlatban. A majmok bolygója: Lázadást idéző vég fertőzésekkel terjedő vírus helyett megosztásokkal terjedő vírusvideóként ábrázolja a messiás feltámadását, mintha csak Zuckerberg próféta szólott volna: „egy lájk egyenlő eggyel kevesebb afrikai éhezővel”. Roczó-Nagy Zoltán arra azonban nem eszmél rá, hogy a #Jézus esetében a retweetek és reblogok nem őszinte hívők tömegét fogja elhozni, hanem mémgyárak ezreinek fog alapanyagul szolgálni, ha egyszer olyan videobloggerek kezére kerül, mint Dancsó Péter, aki a rosszfilmek felkutatásából, bemutatásából és kifigurázásból csinált YouTube-karriert. Az alkotás azon célja pedig, hogy hidat képezzen az egyház és a tőle elszakadt Y generáció között visszájára sül el: a film csak továbbnöveli a hívők és agnosztikusok között húzódó szakadékot. Ezek után pedig hídmérnök – pontifex – legyen a talpán, aki képes lesz majd ezt a folyamatot visszafordítani.
