Alice Waddington első nagyjátékfilmje regélhetne paternalizmusról és a mesebeli királykisasszonyokat sújtó szexizmusról, de kihagyja ezt a ziccert és csak a látványról tud szólni.
Az önfejlesztés igénye, a testünk egészséges karbantartásától a klímatudatos hozzáállásig egyre gyakrabban jelenik meg a mi kis globális falunkban. Látszólag ezzel párhuzamosan a „fogadd el és szeresd magad” elve szintén hangsúlyos, holott ez a két mentalitás igazából ellentétesen viszonyul a változás fogalmához. Előbbi támogatja, utóbbi arról győz meg minket, hogy úgy vagyunk jók, ahogy. Azonban van olyan helyzet, amikor a változás nem opcionális, hanem kötelező. Amíg a médiában tombolnak a kínai kormány által létrehozott átnevelőtáborokról szóló hírek, addig Hollywood egy olyan disztópiával rukkol elő, amiben ifjú gazdag hölgyekből faragnak kétes módszerekkel hercegnőket. A Paradise Hills regélhetne paternalizmusról és a mesebeli királykisasszonyokat sújtó szexizmusról (mert az extravagáns, habos-babos ruhákon túl igenis meglenne benne a potenciál), de nem ezt teszi. A szándék bizonyára a helyén volt, csak útközben fontosabb lett a látszat. Mindez pedig kínosan ironikus Weddington filmje kapcsán, amely épp a felületesség ellen szeretett volna prédikálni.
Uma (Emma Roberts) egy nap idegen helyen ébred. A Paradise Hillsre keresztelt szigeten találja magát, valahol az óceánon. Idillikus kertek, harmonikus színek és illedelmes lányok veszik őt körül. Másszóval egy irreálisan tökéletes világ bontakozik ki előtte, ami nyilván gyanakvással tölti őt el. A Hercegnő (Milla Jovovich) a hely legrangosabb képviselőjeként mérhetetlen előzékenységgel magyarázza meg Umának, hogy pontosan mi is folyik itt. Paradise Hills egy fiatal lányokat átnevelő intézmény, ahol az ügyfél valójában az a szülő, aki gyermekét ide küldte. Az egy-két hónapig tartó terápia biztosítja, hogy a kikerült lányok megváltoznak a szülők igényei szerint: lefogynak, férjhez mennek ahhoz, akihez kell és nem szürcsölik majd túl hangosan a reggeli teát. Uma – bár esze ágában sincs azzal házasodni, akit nem szeret – egyelőre belenyugszik helyzetébe és új barátokra tesz szert. Chloe (Danielle Macdonald), Yu (Awkwafina) és Amarna (Eiza González) nem csak csevegőpajtik lesznek Uma számára, de később cinkostársak is, akikkel a szökés romantikus gondolatát szőheti. Azonban a szigetet elhagyni képtelenség és hamarosan kiderül, hogy az álomszerű átnevelőtábor szörnyű titkokat rejteget.
Feletébb furcsa kombináció, hogy a film fiktív világa két merően eltérő elemből építkezik. A látványvilág, a jelmezek, a beállítások mind-mind egy élőszereplős Csipkerózsikára hasonlítanak. Másrészről a technológia előrehaladottsága és a történet fordulatai arra engednek következtetni, hogy nem csak a meseöntetes fantasy, de a sci-fi műfaj is rányomja a bélyegét a filmre. Valahol a jövőben járunk, ahol mégis az évszázadokkal ezelőtti udvarhölgyek módjára járnak-kelnek a szereplők. Ebben a különös katyvaszban, amiben a forma a múltat idézi, a tartalom a jövőt, akár gyermekkorunk királylányos meséi kaphatnának perspektivikus vérfrissítést. Tehát felmerül a kérdés, hogy miért ne dönthetett volna Hófehérke úgy, hogy passzolja királylány-rendeltetését és inkább magánvállalkozásba kezd a hét törpével?
Persze már maga a kérdés is abszurd, de a Paradise Hills táptalaja lehetett volna egy értékes diskurzusnak arról, hogy mi lehet egy fiatal lány sorsa és ki határozhatja meg ezt számára. Ezzel szemben Waddington filmje végtelenül kiábrándító, mert minden érdekes áthallásra süket fülekkel válaszol. A forgatókönyv szeretne hajmeresztő fordulatokkal bombázni, így a cselekmény inkább egy licitre emlékeztet, amiben a két társforgatókönyvíró (Brian DeLeeuw és Nacho Vigalondo) azon versenyez, hogy vajon ki tud komolytalanabb ötlettel előrukkolni. Tulajdonképpen a Paradise Hills részben azért menekül meg a kliséhasználat vádja alól, mivel olyan hihetetlen és értelmetlen fordulatokat iktat be, ami távol áll a teljes kiszámíthatóságtól.
Végítéletként a film legemberibb hibája egyértelműen a mértéktelenség. A történet erőszakosan tematizálja a szegények és gazdagok közötti ellentétet, egy leszbikus viszony lehetetlenségét és egy elhunyt apa utáni gyászt, ami túlmegy minden lehetséges kapacitáson. Mindazonáltal a kialakított terek, a díszletek és a jelmezek az igényességet tanúsítják és a látvány képes megteremteni azt a fiktív univerzumot, ami kecsesen elbírja úgy az haute couture ruhadarabokat, mint a minimalizmust sugárzó üvegajtókat. A színészi játék összképe újfent ramatyra sikeredett, a lányok alakításai jobban illeszkednének a Disney Channel egyik csajos sorozatába, míg Milla Jovovich a Demóna címszerepét próbálja valamelyest kopírozni, de mentségükre legyen szólva, a forgatókönyvet maga Daniel Day-Lewis se tudná a cukoriszapból kihúzni.
Alice Waddington első rendezése lehetett volna egy ígéretes debütálás, de a feltételes mód nem elég a jó moziélményhez. A Paradise Hills porcelánbabái akárhogy igyekeznek, nem tudnak őszintén vallani a toronyba zárt hercegnő keserűségéről. Hiába pattogzik a zománc, ha alatta újabb csinos maszkot találunk.
