A Concrete Cowboy egy bűnözés által körbefont fekete tinédzser coming-of-age története egy különös philadelphiai szubkultúrába ágyazva. Staub rendezői debütálása az Államok egyik ismeretlen (ergo izgalmas) zugába vezet, ahol végül nem találunk mást kiszámítható narratív sémákon kívül. Kritikánkkal a kanapé-Torontóból jelentkezünk.
Noha a westernekben szinte csak fehér cowboyokkal találkozunk, állítólagosan a 19. század második felében a marhatenyésztő, legelőkön dolgozó vadnyugati cowboyok megközelítőleg 25 százeléka fekete volt. Az amerikai polgárháború vége egyszersmind a rabszolgaság eltörlését is jelentette, a „cowboy-szakma” szabadságérzete pedig nyilvánvalóan számos feketének imponált. Alapvetően az amerikai társadalomban a cowboy személye összeforrott a szabadsággal, a jó és a rossz küzdelmével, valamint egy olyan korszakkal, ahol az ember félúton jár civilizáció és természet között. Az Államokban mai napig erősen él a cowboy-szellemiség, a lovaglás és a rodeózás nemzeti hagyománnyá avanzsált. Mégis meglepő azzal szembesülni, hogy Philadelphia külvárosában létezik egy roppant érdekes szubkultúra, a Fletcher Street Urban Riding Club képében. A társaság tagjai fekete cowboyok (férfiak és nők egyaránt), akik megjelenésükkel, lovaikkal és persze életstílusukkal teszik eklektikussá modern környezetüket. Greg Neri a különc klubból nyerve ihletét írta meg a Ghetto Cowboy című regényét, amit Staub Concrete Cowboyként adaptált filmre.
Első ránézésre arra saccolhatnánk, hogy a Concrete Cowboy a neo-western alműfajába illeszthető, hiszen kortárs környezetbe csempészi szokatlan hőseit. Azonban a látszat ellenére az egyezés csupán formai, a film nem követi a Nem vénnek való vidék tűzharcokkal és antihősökkel kikövezett útját, se a San Fernando völgyének poétikusabb vonalát. A „beton-cowboyok” élete inkább a film díszleteként szolgál, egy felnövéstörténetet megtámogatva. A Detroitban élő Cole (Caleb McLaughlin) sokadik alkalommal keveredett balhéba iskolájában. Anyja, Amahle (Liz Priestley) megelégeli fia viselkedését és eldönti, hogy a nyári szünet idejére a fiút rég nem látott apjához, Harphoz (Idris Elba) költözteti, a philadelphiai külváros „legelőjére”. Az egymástól elhidegült apa-fiú páros viszonyát nehezíti, hogy Cole gyerekkori barátja mellé szegődik, Smushhoz (Jharrel Jerome), aki a negyed dílereként híresült el. Cole a cowboyok és a drogok világában is elmerül, de jól tudja, hogy előbb-utóbb választania kell a kettő közül. És mindeközben nem pusztán Cole, hanem a klub jövője is veszélybe kerül.
Az eredeti cím átírása érthetetlennek hat, főleg amiatt, hogy már létezett egy Concrete Cowboys (Hobók életveszélyben) című tévéfilm a hetvenes évek végén. Ami ennél riasztóbb, hogy Neri történetében Cole egy mindössze 11-12 éves kisfiú, aki tulajdonképpen egyáltalán nem ismeri meg édesapját philadelphiai találkozásukig. Ricky Staub és Dan Walser forgatókönyve tehát gyökeres változtatásokkal él, amikor egy felnőttkor küszöbén álló Cole-ra igazítja narratíváját. Pontos diagnózist meghatározni nem lehet, de erős a gyanú, hogy azért „öregítették” meg Cole karakterét, hogy ezáltal kibonthassák az alvilági szcénát. Szintén fontos, hogy a nem létező apa-fiú viszonyt egy kihűltre cserélték, talán annak reményében, hogy Harp így szimpatikusabb lesz a néző számára. Kár, hogy mindkét döntés balul sül el. Különösen az előbbi révén a Concrete Cowboy egy erőltetett tanmesévé és egyben kiszámíthatóvá válik. Ahogy megismerjük Smush karakterét, már előrelátjuk azt, ahogy lelövik – persze, abban is biztosak lehetünk, hogy Cole pedig megússza.
Staub mintha elégtelennek érezte volna azt, hogy „csak” a modern fekete cowboy toposzát vizsgálja. Holott lett volna benne potencia. A filmben többek között a Fletcher Street Urban Riding Club igazi tagjai jelennek meg fiktív karakterek formájában, akik egy esti tábortűz során felhozzák a széleskörűen elterjedt fehér cowboy alakját és a hollywoodi whitewashing témáját. (Zárójelben megjegyzendő, hogy Tarantino revizionista westernje, a Django elszabadul anno már elindult a fekete cowboy képét megteremtő úton.) A filmnek azért sikerül megfogalmaznia egy már-már költői analógiát: fekete cowboyaink úgy látják, hogy a ló szabad „szellemre” teremtetett állat, ami nem szereti a (fehér lovászok) dominanciáját. Emiatt ők partnérkent tekintenek a lóra és – bár nem mondják ki, de – azonosulnak vele, hiszen nehéz történelmük a fehér elnyomás függvényében kényszerült megszületni.
Minka Farthing-Kohl operatőr kézikamerás mozgásokkal keretezi hőseit, ami összességében intimebbé tehetné a filmélményt, ha egyik jelenetről a másikra nem váltana stílust. Az éjszakai bulik felpörgetett, ugróvágásos jelenetei mellett nem igazán férnek meg a túlesztétizált, naplementés képek, ráadásul bizonyos pillanatok már az akcióműfajok vizualitásával kacérkodnak. És ami a legkényelmetlenebb, hogy a néző a film játékideje alatt végtelenül kiismeri a képek rejtett szándékát: hogy hol kellene sírni és hol nevetni. Nyilvánvalóan ezt a hatást a forgatókönyv is segíti erőltetett, „elmondom egy monológban az életemet” szövegeivel és drámai csendjeinek kongó ürességével. Kész csoda, hogy ilyen konstellációk mentén született igényes színészi játék. Ugyanis a pályakezdő Caleb McLaughlin alakítása a Concrete Cowboy legfontosabb mentőöve a süllyedező hajón.
Zárásként érdemes kiemelni, hogy a philadelphiai klub lényegében egy non-profit szervezet, nemes céllal: tevékenységein keresztül a bűnözési rátát szeretné csökkenteni. Az őket megfilmesítő Staub viszont túlságosan nézője szájába rágja a helyes utat, számos történetszövési klisét használva, és ez alaposan megrongálja az izgalmas kiindulópontot. Ráadásul a film patetikus hangvétele éppen azt sugallja célközönségének, hogy a bűnözésből való kilábalás is csak egy mese. Nagy felelősséget és még nagyobb lehetőséget tartott a kezében elsőfilmes rendezőnk, amit végül hagyott a naplementében ellovagolni.
