„Egy fényből készült kép”, a camera obscura titka, vagy inkább annak félszeg definíciója, amit Griet lát odabent. Alaptétele is lehetne ez a Leány gyöngyfülbevalóval című festmény, regény és film triptichonjának, ahol ez utóbbi eszközei révén dúskál a terek, az azokat be- és feltöltő fény, és végül a kettő kombinációját plasztikus formákba öntő színek sokaságában.
A film merészen és leplezetlenül játszik a vermeeri terekkel. Az ablakkeretek, ajtófélfák, festmények, tükrök, az üres festőállvány egyidejűleg szabdalják szét a néző látómezejét, illetve a keretek kijelölte terek lakóinak létmezejét. A film igen sikeresen rekonstruálja a 17. századi Delft és a művész mindennapjait, annak színeit, fényeit; a ház, a konyha, a piac legapróbb részlete is igen igényes és precíz hangulatteremtő szándékról tanúskodik. Mindezek ellenére úgy vélem, a filmalkotók „csak” hitelesek akartak lenni, miközben a film tudattalanja elkezdte kitermelni magából a vermeeri képvilág csodáját. Jelenetről jelenetre reprodukálódnak Vermeer mesterművei, és itt nem elsősorban azokra gondolok, amelyeket a filmes narratíva szándékoltan megidéz (A gyöngysor, Nő kancsóval, Hölgy két udvarlóval), hanem sokkal inkább azokra, amelyek részleteiben kísértenek (az Alvó lány mögötti enigmatikus tér, vagy a Szerelmeslevél ajtófélfái teremtette mélység, mely távolságtartásra és elhatárolódásra kárhoztatja a nézőt).
Rögtön az elején szembesülünk a film leghangsúlyosabb témájával, a mester/tanítvány, úrnő/szolgáló alá-fölé rendeltségének kettősségével, mind a karakterek, mind a hozzájuk rendelt terek szintjén. E kettőt mesterien kapcsolja össze a műterem előtti folyosón megmerevedő női hármas alakzata (Catharina, Vermeer felesége, Cornelia, a nagyobbik lánya és Griet, az újdonsült cseléd); a résnyire tárt ajtó előtt ugyanis a ház asszonyának verbális hatalma véget ér, az alkotói folyamat szent tere csak Griet számára átjárható, következésképpen a hatalmi pozíciót kijelölő határok veszélyesen képlékenyeknek bizonyulnak.
A film több vizuális és narratív közhellyel is dolgozik. Ezek közé tartozik a leginkább kidomborodni látszó felállás a féltékeny, meg nem értett, múzsának alkalmatlan feleség és a jelentéktelen cseléd között, akinek már-már nem evilági fény ragyog az arcán, és aki nem mellékesen a művészettörténet egyik leginkább magával ragadó és a vermeeri életműben is kivételes helyet elfoglaló festményét ihleti (természetesen a film, és az annak alapjául szolgáló azonos című regény keretein belül).
Catharina és Griet szakmai és szerelmi féltékenységének hangsúlyozásában a film igen erőltetett, de ugyan ki kérdőjelezné meg a még művészi(eskedő)bb filmek esetében is a csipetnyi szexualitással – minél elfojtottabb, annál jobb – fűszerezett recept szükségszerűségét, olyan jelenetek sorában például, mint a festékkevergetés közben leheletszerűen összeérő kezek vagy a szexuális aktust szájbarágósan modellező füllyukasztás. A filmmel ellentétben a regény e téren figyelemre méltóan visszafogott, és képes önmérsékletet tanúsítani a Vermeer és Griet között kialakuló viszony bemutatásában.
Térjünk azonban vissza a filmkompozíció bemutatásához. A leggyakrabban keretbe foglalt szereplő egyértelműen Griet, aki a képi/filmes narratíva elsődleges mozgatórugója és egyúttal a festmény ironikus ellenpontja, hiszen ez talán az egyetlen olyan Vermeer portré, amelyik nem egy kitárt ablak közelében és egyéb háztartási kellékek kontextusában, ha tetszik fogságában ábrázolja a (női) alakot, hanem fekete háttér előtt, ahol a fény forrása is egészen sejtelmes. Ezzel tulajdonképpen a festmény egyszerre válik eggyé a környezetével, nincsenek korlátai, határai, ugyanakkor szépsége, a lány tekintete, az arcát megvilágító fény titka nem engedik másfelé tévedni a szemlélő pillantását.
Ebben az értelemben véve nem végtelen kiterjeszkedés, de nagyon is céltudatos sűrítés áldozataivá válunk, a festmény, illetve az arc a tekintetek gyűjtőpontjává transzformálódik. Az esztétikai hatásmechanizmus kettőssége vagy még inkább kétértelműsége teremti meg tehát a csodát. Griet alakja ugyanakkor jól megírt szerep, és még nagyszerűbb a színészválasztás Scarlett Johansson személyében, aki erőteljesen, de nem erőlködve tartja fenn mindvégig a már említett ambiguitást. Griet társadalmi helyzete ellenére igazi hatalommal bír, és nem elsősorban Vermeer mester szexualitása felett. Mintha a titkot hordozná, ami Vermeer képein nyilvánvalóan jelen van, azt a természetét és eredetét tekintve megfejthetetlen ismeretanyagot/tudást, amelyiknek a festő minden bizonnyal birtokosa volt.
A film abban alkot(hat) maradandót, ahogyan Grietet következetesen a fény házaként jeleníti meg, a festményt látva pedig ez a vízió kellemes visszhangra talál bennünk. Ahol Griet megjelenik, ott a fény, melyet néha uszályként von maga után, mint amikor a mosókonyhába vele együtt tör be a kinti világ kékesfehér folyama, és egyesül a zárt térben fövő víz gőzével. (E kékes ragyogás tökéletes ellenpontja az aranyló sárga borostyánt idéző szappan, amelyet Griet a gőzölgő vízbe rak, ezzel mintegy előrevetítve későbbi, színek feletti hatalmát is). Vagy amikor már-már a szentképek áhítatát meghazudtoló módon megérkezik a víz hátán a sátáni romlottságot megtestesítő Van Ruijven házába, ahová magát a tisztaságot hozza, a feltáruló kapuk mögül vele együtt beáradó (dics)fénnyel.
Griet különös viszonyban áll a műteremmel is. Első gesztusa a sötétítő ablaktáblák felvonása; így kap értelmet minden odabenn, a modellként szolgáló bábu, a bútorok, a púderpamacs az asztalon, és nem utolsósorban Griet maga, akinek első „képi” reprezentációja egy tükörkép, jellegzetesen vermeeri, fragmentált keretek játékának kiegészítőjeként, ahol a lány fehér főkötővel keretezett arca a tükörben még csak a bábu töredékes fejének az árnyéka lehet. Ebben a jelenetben azonosíthatjuk talán először Grietet magával a fény forrásával, nem egyértelmű ugyanis, hogy nem az ő arcának a ragyogását veri-e vissza az ablaktábla és az azzal egy síkban lévő tükör.
Griet tetszés szerint változtathat a fény intenzitásán is, ezzel egyértelmű részesévé válva az alkotófolyamatnak, miközben nem tesz mást, mint lemossa az ablaküvegeket. Sterilen világossá és élettelenné válik a műterem, ha a mester épp nem dolgozik, de ez a fény nem Griet termékenyítő áramlása, hanem a meddő tér már eleve létező eleme. És ezzel tulajdonképpen elérkeztünk a film klimatikus pontjához, ahol a fény részeire bomlik, és Griet a színek letéteményesévé válik.
A filmes narratíva szintjén ezt két esemény is jelzi. Vermeer fehér festéket kér a lánytól, éppen fehéret, amelyik az összes többi szín tartománya. Griet esztétikai érzéke, különös kapcsolata a színekkel jóval korábban, a film első kockáiban megmutatkozik, ahogyan a lila hagymakarikák rátalálnak a répa vörösének izzására, majd egy zöldséges tál rendezgetése közben a tenyerén tartott zöld levelek képében. A színek testet öltenek Griet keze között – legyen az zöldség vagy a különböző szagú, halmazállapotú, tapintású, testű festékek –, személyiséggel ruházódnak fel, eltérő bánásmódot igényelnek – és úgy tűnik, Griet mesteri (méreg)keverő.
A másik esemény mértani pontossággal a film közepén helyezkedik el, ezzel is szimbolikus tartalmat sejtetve: Griet helyet változtat, és felköltözik a padlásra. Az alvilági sötétséget és zsúfoltságot idéző alagsorból, ahol a cselédek laknak, Griet felülemelkedik mindenen és mindenkin; a padlás tágas, tiszta, és nem utolsósorban fényben fürdik. Griet éteri könnyedséggel ébred fehér hálóingében és hálósapkában, ahogyan a reggeli nap sugarai egyenesen a fekhelyére ömlenek. Nem véletlen, hogy nem sokkal ezután kezdi el Vermeer Grietet festeni. Catharinával ellentétben, aki modellje ugyan soha, de kompozicionális szemléltetőeszköze lehet egy képnek, Griet nem tárgyiasul el, és nem elsősorban azért, mert helyette soha nem áll a bábu modellt. Griet mindvégig generálja és megéli az alkotás folyamatát, olyan, mintha ő maga lenne a megtestesült festészet.
A festmény nem egyszerűen reprezentálja Grietet; úgy tűnik, a lány létezőként már eleve megelőzi a festményt, és ott él mind Vermeer, mind a néző tudatában, ahogyan a film zárójelenetében az üres festőállvány mögött annak kereteit hamarabb tölti ki fizikai jelenlétével, és festett énje csak ezt követően írja felül önmagát. Következésképpen Griet távozása után a Leány gyöngy fülbevalóval jelenléte örök.
