Peter Webber filmrendező volt a Transilvania Talent Lab mesterkurzusának előadója június 5-én a Napoca (Jókai) utca 15 manzárdrészén. A kétórás előadása egyszerre volt anekdotázás a rendező hollywoodi filmiparban eltöltött éveinek élményeiből és tapasztalataiból, de a számtalan értékes tanáccsal is elláta a közönség soraiban helyet foglaló, rendezői babérokra aspiráló fiatalokat.
Peter Webber filmes munkássága – mesterkurzusához hasonlóan – meglehetősen kettős, hiszen több mint egy évtized vágói, dokumentum- és tévéfilmrendezői karrier után, kevésbé szerzői, de viszonylag sikeres hollywoodi kitérőket is tett (a 3 Oscarra és sok egyéb díjra is jelölt a Lány gyöngy fülbevalóval, a Bárányok hallgatnak-prequel Hannibal Rising), de alapvetően megmaradt az európai film rajongójának, európai rendezőnek és dokumentumfilmesnek (most éppen a 10 milliárd című dokumentumfilm utómunkálatain dolgozik).
Közvetlen, kötetlen és szórakoztató előadását saját karrierjének, első filmes lépéseinek felidézésével kezdte, elmondta, hogy 28 évesen kezdte el a filmes iskolát, amelyet egy év alatt fejezett be, azután pedig vágóként helyezkedett el a BBC négyes csatornájánál, ahol aztán sikerült kiépítenie a megfelelő ismeretségi kört ahhoz, hogy aztán áttérjen a rendezésre. Első rövidfilmje egy első világháborús, valós történet alapján készült, aztán a következő hat évet különböző tematikájú dokumentumfilmek (évente kettő) rendezésével töltötte. Mint mondta, ez az évtizednyi előképzettség számára nagyon hasznosnak bizonyult a későbbiek folyamán, hiszen így minden fázisát megismerte a filmkészítésnek, és egyáltalán nem bája, hogy ezzel töltötte az idejét, és viszonylag későn fordult a mozifilmek irányába. Türelemre intette a rendezőpalántákat is, sosem késő elkezdeni, hangzott az első jótanács.
Ezután áttért a Lány göngy fülbevalóval készítési problémáira, a forgatás alatt tapasztalt élményeire. Elmesélte, hogy nagyon nehezen indult be a film készítése, egy hónappal a tulajdonképpeni forgatás előtt ugyanis kihátrált az eredetileg főszereplőnek szánt Kate Hudson a projektből, erre reagálva pedig a film eredeti rendezője is. Webber ekkor egy másik filmen dolgozott éppen, amely ugyanannál a producernél volt, és végül ez is kútba esett (egy terroristákkal foglalkozó film volt, amit rizikós lett volna bemutatni közvetlenül a 2001 szeptemberében történt terrortámadás után), a másik, rendező nélkül maradt projekt viszont felkeltette Webber érdeklődését, hiszen elsődleges végzettsége a művészettörténet volt, és Vermeer munkásságából írta diplomadolgozatát is. Nagyon érdekesen, leleplezően mesélt a castingolás folyamatáról, amelynek végén Scarlett Johansson került a női főszerepbe. Mint mondta, neki sok beleszólása nem volt ebbe folyamatba, egy cég lefutattott egy programot, betáplálva a készülő film műfaját, a történet korszakát és egyéb faktorokat, az program pedig ezután kidobott tíz színésznőnevet, akik a célközönség körében népszerűek voltak, közülük kellett a rendezőnek a casting során kiválasztania a szereplőt.
Eközben színészvezetési tanácsokkal is ellátta a közönséget, közben ő maga is érdeklődött néha a romániai filmgyártás folyamatáról, a rendező és forgatókönyvíró közötti kapcsolatról, és azt is taglalta, hogy szerinte hogy kellene működjön a kapcsolat a film különböző alkotói között, mennyiben kell a rendezőnek instruálnia a színészt, illetve melyik fázisban érdemes komplexebb beszélgetéseket lefolytatnia a színészekkel (a forgatás előtt két héttel, mert a forgatás idején a folyamatos időhiány miatt nem szerencsés már ilyenekkel foglalkozni).
Harmadik mozfilmje, A császár Japánban készült, ennek kapcsán pedig Webber arról is beszélt, mi az alapvető különbség a japán, az amerikai és az európai színjátszás között: amennyire ő tapasztalta, az amerikai színészek pszichológiai alapon igyekeznek felépíteni a karaktert, az európai színészek (A lány a gyöngy fülbevalóvalban Vermeert alakító Colin Firth-öt hozta fel példaként) pedig sokkal inkább történelmi utánaolvasással, a korszak tanulmányozásával készülnek egy-egy szerepre, ezzel szemben pedig a japán császárt alakító Takataro Kataoka, aki 45 éves kabuki-tapasztalat után életében először alakított férfit, a mozgáson keresztül próbálta megfogni a császár személyét, régi videófelvételeket tanulmányozott, ez alapján pedig leutánozta a mozgását, majd mikor megfelelőnek érezte a hasonlóságot, kijelentette, hogy megkapta a karakter lényegét.
Egyik alapvető tanácsa a fiatal rendezők felé az volt, hogy igyekezzenek ők lenni a legokosabbak a szobában, mindennek utánaolvasni, elmélyíteni zenei, képzőművészeti és filmes műveltségüket is (sosem lehet túl sokat tanulni vagy tudni, mondta), hiszen így tudják majd megfelelően kézben tartani alkotásukat és a megfelelő irányba vezetni a számtalan, egyénileg is kiforrott, erős véleményű művészt (zeneszerző, operatőr, színészek, díszlettervezők stb.). Arról is mesélt, hogy milyen volt a filmtörténet két óriásproducerével (ahogy ő fogalmazott, dinoszauruszával), Dino di Laurentiis-szel és Harvey Weinsteinnel együtt dolgozni, hogy mennyire kellett neki meghunyászkodnia vagy éppen kiállnia valamelyik kreatív döntése mellett (szórakoztatóan és érzékletesen, olasz akcentust felvéve idézte di Laurentiis egyik hozzáintézett mondatát: Ezt még Fellini sem kérte volna tőlem, fiam!), és hogy mennyire értékeli jól sikerültnek az ilyen produceri bábáskodás alatt született alkotásait (azt mondja, tudja, hogy például a Hannibal Rising (Hannibál ébredése) nem sikerült egyáltalán jól, és bizonyos körülmények között A lány a gyöngy fülbevalóvalon is javítana).
Némi általános, végkövetkeztetésnek is beillő gondolattal fejezte be Peter Webber a két órás kurzusát, felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy változik a filmipar, kicserélődik nagyjából minden megszokott fázis és szereplő (a stúdiók már negyedannyi filmet gyártanak évente, mint régen, és inkább magáncégek kezdik el a filmeket finanszírozni), nem beszélve a technikai változásokról, aminek köszönhetően már mobiltelefonnal is lehet filmet készíteni. Hozzátette, hogy szerinte a teljes filmnéző közönség infantilizálódik némiképp, és talán ennek köszönhető a különböző szuperhősfilmek sikere, reneszánsza, a – legalábbis amerikai – nézők a mágikusan megjelenő, latexben ugráló hősöktől várja a klímaváltozás és egyéb problémáinak megoldását, ezt szeretik a moziban nézni. A mozinak viszont többnek kell lennie egyszerű szórakoztató műfajnál, ő is éppen mostanság hagyott fel a film ipari gyártásával és fordult ismét a kis költségvetésű, alkotói (legtöbbször névtelenül megrendezett) rövidfilmek irányába.
Összeszedett és érthető, szórakoztató és hasznos két órát tölthetett a rendezői aspiráns közönség Peter Webberrel, aki egyszerre nyújtott kritikus és hozzáértő bepillantást a film ipari és művészi világába.
