Fene tudja miért, de minden évtized megszüli a maga Három testőr-változatát, illetve mindegyik megpróbál még egy bőrt lehúzni az immár csontvékony klasszikusról.

A kilencvenes éveket (1993) egy többé-kevésbé hű adaptáció képviselte, melyben Charlie Sheen vezényletével küzdöttek meg a muskétások a királynő és Franciaország becsületéért. A kilencvenes évekhez igazodó jelszó: One for All, All for Love. Ezt akkor Sting, Rod Stewart és Bryan Adams részvételével szét is kürtölték a világnak. Aztán sokáig semmi, ameddig el nem érkezett a Leonardo DiCaprio-korszak, és egy másik klasszikusban (A Vasálarcos) fel nem tűntek a lassan már trottyosódó bajvívók. Viszont Gabriel Byrne (d'Artagnan), Gérard Depardieu (Porthos), Jeremy Irons (Aramis) és John Malkovich (Athos) elbűvölő és karakteres kvartettet rittyentettek össze már-már csuklóból.

És ezzel rá is térhetünk az immár a 21. századot bevezető változat, A muskétás leggyengébb pontjára. Ugyanis Peter Hyams abbéli igyekezetében, hogy minden idők leglátványosabb variációját hozza össze, szinte lemondott magáról a három testőrről. Ugyanis ennyire gyönge, összemosódó és arctalan muskétásokat még nem hordott a hátán filmszalag. Hiszen Athost, Porthost és Aramist éppolyan könnyű megkülönböztetni egymástól a klasszikus neveltetésű rajongónak, ahogy a mutánsok táborában sem keverhető össze Wolverine Cyclopssal. Ha másért nem, mert Porthos kissé élveteg, sosem veti meg a nőket és a jó szaftokat, Athos nemesi múltjával küzd, Aramis pedig örök küzdelemben áll hitével és lelkiismeretével (lásd: A Vasálarcos). Így például Athos sosem kérdezné meg a becsületrend átvételekor, hogy ez valójában mennyit is ér.

Peter Hyams sajnos megelégedett azzal, hogy Porthosnak egy kissé ducibb és teljesen névtelen színészt válasszon, az Aramist játszó Nick Morannak kackiás bajuszt ragasszon, Athost pedig szinte teljesen elvesztette a forgatagban. De sajnos erre a sorsra jutott az erőskezű összeesküvő, Richelieu is (a lagymatag Stephen Rea), Lajos fel sem tűnik, és talán a királynő járt a legnagyobb szerencsével (Catherine Deneuve), bár ő is inkább egy tűzrőlpattant háziasszonyhoz áll a legközelebb; Buckingham egy poszternél is élethűbb, a szolga Planchet viszont érthetetlen módon, minden eddiginél izmosabb szerephez jutott, ő az ifjú d'Artagnan nevelője és tanácsadója!

Amiben ugyanakkor verhetetlen A muskétás, azok a cirkuszi világszámnak is beillő akciójelenetek és vívóbetétek. Kardoznak itt köteleken lógva és libikókázva, létrákon csimpaszkodva és plafonon fekve, szinte minden létező és abszurd pozícióban. Erről nyilván a harcművészetek nagy tudora, a koreográfia mestere, a hongkongi Xin Xin Xiong tehet, akinek részvétele minden vonatkozó kockán érezhető. Az akciómúlttal rendelkező Hyams (a Schwarzeneggeres End of Days vagy a Van Damme-os Sudden Death és Timecop) ádáz ritmusú, már-már bántóan tökéletes vívójeleneteket komponált. Olyannyira, hogy a közöttük játszódó „egyébre" már látványosan nem futotta az ihletből. Alig jön át a kor megannyi pikantériája, pattanásig feszülő politikai helyzete, de még a szerelem is gügye és sematikus. Ha a láthatóan sok pénzből arra is futotta volna, hogy Tim Roth gonosza (Milady férfiváltozatban?) ne merüljön ki a fekete jelmezben és néhány gesztusban, amire még a Rob Roy óta emlékezett, ha felelevenedett volna egy kissé az udvar mindig eleven világa, és ha az összes színész láthatóan nem statisztált volna a kaszkadőrök jelenetei között, akkor tisztes dolgozatként könyvelhettük volna el az A muskétást. így viszont csak egy izzadt (ám látványos), állig kosztümös akciófilmet láthattunk.