A Páros mellékhatás eredetileg nevetőszérumnak készült, de az alkotók hányaveti munkájának köszönhetően altató lett belőle. Kísérletezni lehet a szerrel, de a kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében mindenképp olvassa el a következő szöveget.
Ha egy vígjátékra ülünk be a moziba, és kénytelenek vagyunk szinte az egész játékidő alatt fapofával szemlélni a viccesnek szánt, mégis kínosan humortalan jeleneteket, az pontosan olyan, mintha kuplerájba mennénk, de a tervezett program helyett a madame szomorú élettörténetét kéne végighallgatni. A Páros mellékhatás esetében ez különösen zavaró, hiszen minden adott, ami egy sablonos, három és fél csillagos, mégis jól működő szalon-komédiához kell: paradicsomi környezet, jó csajok és egy rakás szerencsétlen figura, akiken jókat kéne röhögnünk. De sajnos nem tesszük ezt, így különösen bosszantó minden kihagyott ziccer, minden el nem sütött poén és minden megfojtott szituáció. A filmet azonban nem kell egyből leszúrni, inkább el lehet gondolkodni azon, hogy mire is lehet használni. Például kiválóan lehet rajta tanulmányozni, hogy mi mindent lehet elszúrni egy ilyen zsánerű moziban.
A film 4 pár történetét meséli el. Jason (Jason Bateman) nem tudja teherbe ejteni Cynthiát (Kristen Bell), a trauma miatt pedig házasságuk is komoly veszélybe kerül. Elhatározzák, hogy adnak még egy esélyt a dolognak, ezért beneveznek egy paradicsomi nyaralással egybekötött kapcsolatépítő tréningre, aminek egy csodaszép trópusi sziget ad otthont. Természetesen nem olcsó mulatságról van szó, ezért kénytelenek rábeszélni cimboráikat, hogy ők is vegyék ki részüket a mókából – így mindannyian élvezhetik a csoportos kedvezményt. Nagy nehezen sikerül rábeszélni a másik három párt, akik között van, aki a szürke hétköznapok és a nem éppen szobatiszta gyerekük elől menekül el egy kis időre, míg egy másik duó az összerázódás folyamatát szeretné felgyorsítani. A megérkezés után derül ki, hogy a tréningeken mindenkinek ott kell lenni, nem csak Jasonéknak, és ez természetesen konfliktusok garmadáját vonja maga után.
Hát ennyi lenne a nagy sztori. A forgatókönyvet jegyző Vince Vaughn és Jon Favreau szerepet is kapott a filmben, a rendezői székbe pedig a Vasembert és a Négy karácsonyt is jegyző Peter Billingsley ülhetett, akinek sikerült pályája legmélyebb alkotását napvilág alá hozni. A legrosszabb értelemben. Sajnos nem ő az egyetlen mélyrepülő, a sokkal szebb napokat is látott Jean Reno is egy kínos szerepben tetszeleg, Vince Vaughnról nem is beszélve, aki nem először és nem is utoljára alakítja azt a karaktert, akit szegényes aktori eszköztára olcsó gesztusaiból össze tud rakni.
Még korántsem értünk a dorgálósdi végére. Itt van például a film legnagyobb hibája: szinte az összes jelenet nem létező poénokra van kihegyezve. Hosszasan nézünk egy-egy lassan építkező szituációt, amit a végén egy ütős poénnak kéne feloldania, de itt nem ez történik, sőt, néha kínosan értelmetlenül végződnek ezek az ominózus jelenetek. Amelyikben pedig van fantázia, azt is sikerül rendre hazavágni. A majd' 10 perces Guitar Hero-párbaj például ígéretesen indul, menő a programszervező fickó Kenny Rogers pólója is, de sikerül ezt a passzust is túlpörgetni, ami egyértelműen a rendező rossz arányérzékéről tesz tanúbizonyságot. Arról nem is beszélve, hogy ilyen pofátlan product placement-et ritkán látni moziban – még a gyakran felvillanó Apple-logo is eltörpül az ismert számítógépes játék jelenléte mellett.
A Páros mellékhatás természetesen nem a szinglikre és a friss kapcsolatokban lubickoló fiatalokra, hanem a házasokra és a hosszú ideje egymás vérét szívó párokra épít. Ez rendben is van, legalább a célközönséget sikerült jól belőni, de sajnos a mozilátogatók zéró maradandó élménnyel a tarsolyukban távozhatnak a teremből, így csalódniuk kell egy olyan filmben, ami konkrétan rájuk lett felépítve.