Gabriele Muccino határozottan kedveli a nagy, életről szóló, kissé maníroskodó, de szerethető történeteket (pl. The Pursuit of Happyness) és jelen filmje sem kivétel. A Gli anni piú belli (The Best Years) olyan, mintha egy amerikai feel-good filmet lelocsoltak volna egy jó adag olasz melodrámával és kissé csöpögős nosztalgiával.

A történet valamikor az 1980-as években kezdődik Olaszországban, amikor utcai zavargások során véletlenül lelőnek egy tizenéves fiút. Két másik fiatal siet a segítségére, épp időben kórházba viszik, hogy túlélje. Szoros barátság alakul ki köztük, majd csatlakozik hozzájuk Gemma (Micaela Ramazzotti) is, aki Paolo (Kim Rossi Stuart) barátnője lesz, de kapcsolatuk nem lehet tartós, Gemma egy családi tragédia következtében elköltözik a városból. Paolo irodalomtanár lesz, Riccardo (Claudio Santamaria), filmekben statisztál, majd újságírásból próbál megélni, Giulio (Pierfrancesco Favino) pedig sikeres ügyvéd lesz, aki kezdetben ingyen védi a szegényeket, de később elcsábítja a pénz és megkérdőjelezhető politikai szereplőket képvisel. Gemma egy alvilági figurával keveredik viszonyba, de néhány év után otthagyja az abuzív férfit és visszaszökik Rómába.

Ezt követően pedig az történik, amit egy 40 év eseményeit felölelő, melodramatikus lüktetésű, nosztalgiázó filmtől várhatunk: zajlik a nagy, nehéz élet, tele boldogsággal, szenvedéssel, csalódással, sikerrel és kudarccal, hiánnyal és bőséggel, szerelemmel és gyűlölettel. Végig olyan közhelyesen ismerős helyzeteket látunk, amikben így vagy úgy mindenki könnyen felfedezi magát, így nehéz nem reagálni érzelmileg, viszont végig olyan, majdnem illusztratív szinten vannak tartva az egyébként komoly és súlyos történetek, hogy ne okozzanak igazán kényelmetlenséget a nézőnek és nyugodtan mondhassuk, hogy „hát igen, az élet, jajj”. Szülők halála, betegség, válás, pénzhiány miatt széteső család, roncsolt apa-fiú viszony, újabb megcsalás, középosztálybeli fényűzés, pénz végett eladott lélek, régi szerelmesek újra egymásra találása, még felsorolni is hosszú, hogy mennyi nagybetűs helyzetet tár elénk a film, sokszor az érzelmi giccs határát súrolva, bár épp talán nem átlépve azt.

Minderre pedig rájön egy egész nagy történelmi kontextus, időnként archív felvételeket látunk, például a berlini fal szétveréséről, Berlusconiról vagy szeptember 11-ről, tehát „a kis ember a nagy történelem forgatagában” toposz is megidéződik, azonban ezeknek szinte egyáltalán nem lesz érdemi hatása szereplőink életére és a film nagyívűségének megerősítésén kívül nem igazán szolgálnak másra. Hasonlóan furcsa, szinte indokolatlan megoldás a szereplők kiszólogatása a nézőnek, ami a kedveskés, könnyed, „ne vegyük túl komolyan de azért mégis igen” hangulat alátámasztásán kívül szintén nem szolgál különösebb tartalommal, és ugyanígy van ez a néhány filmes utalással (Fellini, Resnais), amik hasonlóan üres idézgetések. Ezek nélkül is bőségesen létezhetne a film.

Mindezek mellett pedig egy igazán megkérdőjelezhető nőábrázolást látunk. Kezdve attól, hogy pl. a catcalling nosztalgikus-aranyos megjelenítése problematikus lehet, egészen addig, hogy Gemma, a női főszereplő egy önpusztításra hajlamos, kaotikus, kallódó és végső soron kissé életképtelen ember, aki csak egy férfival való viszonyban képes elfogadhatóan élni. Mitöbb, Riccardo feleségének is annyi a dolga a fimben, hogy időnként noszogassa a férjét egy jó és stabil állás keresésére, majd elhagyja őt, amikor ez nem sikerül. Persze értelmezhető lenne ez úgy is, mint a melodráma műfajára rájátszó, kissé klasszicizáló megközelítésmód, de sajnos egyáltalán semmi reflexió nem történik erre és sokkal inkább tájékozatlanságot, avíttságot sugall.

Viszont valahol mégis nagyon cseles film a The Best Years, mert pontosan olyan, mint amilyen lenni szeretne, és ilyen értelemben nincs hibája. A rendező láthatóan mindent nagyon pontosan a kezében tart: a kissé feel-good hangulatot, a színészek egyébként szerethető játékát, a ritmust, a képi világot, a zenét, a nosztalgiát, az erre vevő nézők számára pedig mindenképp egy kellemes, könnyed élmény lehet, mert elég jól pörög  ahhoz, hogy ne legyen unalmas és az érzelmeket megcsinálja, ha többnyire hatásvadászan is, végsősoron pedig egy jószándékú moziról van szó, aminek minden bárgyúsága és butasága ellenére van szíve.