Noah Baumbach se nem elég populáris, hogy tömegek imádják, se nem elég különc, hogy a hipszter kultúra a zászlójára tűzze, ám ismét bizonyította, hogy nem csak egy érzékeny művész és fantasztikus emberismerő, de páratlan filmkészítő is.
Az amerikai függetlenfilm hosszú utat tett meg a klasszikus Hollywood szegénysori B-produkcióitól, a fősodor szex- és erőszaktilalmát kiaknázó exploitation filmeken át Új Hollywood fenegyerekeiig (Coppola, De Palma, Spielberg, Lucas, Scorsese), hogy végül a kilencvenes években tulajdonképpen végleg intézményesüljön az Álomgyár részeként, mintsem alternatívájaként. Az ekkor színre lépő rendezői generációnak – mely a legnagyobb amerikai filmfesztivál után a Sundance-kölykök becenevet kapta és felsorolhatatlanul sok fontos alkotót számlál (hogy csak párat említsünk: Soderbergh, Nolan, Aronofsky, P. T. Anderson, Sofia Coppola, Tarantino, Wes Anderson) – már nem egy öntörvényű indie producer aprópénzéből kellett összetákolnia első munkáit, hanem a filmipart markában tartó nagy konglomerátumok erre szakosodott leányvállalatainak finanszírozásában és forgalmazásában. Noah Baumbach is ennek a nemzedéknek a tagja, a felsőközéposztály problémáit keserédesen bemutató filmjeit pedig nagy kedvvel karolta fel a 2000-es évek utáni hipszter-kultúra, akárcsak az úgynevezett quirky cinema másik sztárjának, Wes Andersonnak alkotásait, mégis tulajdonképpen utóbbi árnyékában él.
A két rendező nemcsak ugyanabban az évben jött világra, de szinte egyszerre startolt el karrierjük is: mindössze négy hónap választotta el a Seggükön az élet (Kicking and Screaming) 1995-ös bemutatóját a Petárda (Bottle Rocket) következő évi premierjétől. A két vékonyka, hasonló arcfelépítésű művészt kinézetük és rendre kínos-vicces szituációkba keveredő Pán Péter-szindrómás, különc karaktereiken túl konkrét alkotótársi viszony is fűzi egymáshoz, noha csak egy-egy film gyártására, forgatókönyvére keresztezte egymást a pályafutásuk. Mindazonáltal a nagy különbség kettejük között, hogy Baumbach mindig is egy realistább vonulatát képviselte a quirky cinemának, legyen szó a képi stilizációról (lásd Wes Anderson derékszögű fényképezését, színhasználatát) vagy a történetek elvontságáról. Így bár a kezdetektől elismert rendezőként tartják számon indie-körökben, közel sem vált akkora ikonná, mint az ízig-vérig auteur szerepben tetszelgő texasi sorstársa. Noha nem annyira szembeötlő szerzőisége, Baumbach azért legalább annyira konzisztens életművet épített fel éppúgy tartamilag, mint minőségileg – ennek egy újabb sikeres állomása legújabb alkotása, a The Meyerowitz Stories (New and Selected).
A film egy hatványozottan diszfunkcionális család, mégpedig egy idős apa és három ötvenet taposó gyereke vele és egymással való konfliktushelyzeteinek története. Danny (Adam Sandler) életművészként tengeti napjait lassan két évtizede, alkalmi zongoraórákból fenntartva magát, de miután házassága tönkremegy, kénytelen hazaköltözni apjához. Az apa, Harold (Dustin Hoffman) egy gőgös, megkeseredett öregember, aki középszerű szobrászkarrierje ápolgatása során keveset foglalkozott gyerekeivel, ellenben már a negyedik feleségénél tart. Amikor nem aggkorában is divatos művészbarátjára irigykedik, be nem áll a szája, hogy Matthew mennyivel sikeresebb két másik gyerekénél. Matthew (Ben Stiller) ugyanis Danny-vel ellentétben nem az apjára ütött: bukott művész helyett talpraesett üzletember, ám a családja neki is szétesőben van köszönhetően a munkába ölt idejének. Az apával azonban ő se jön ki jól, Harold ugyanis egyszerre büszke és irigy rá, amiért sok pénzt keres, miközben látványosan megveti a munkáját. A harmadik gyerek, Jean (Elizabeth Marvel) pedig magának való, zárkózott jellem, akivel sosem törődött apja – kevés szerepe van a filmben, mégis az egyik legemlékezetesebb jelenet társul karakteréhez, kapcsolódva napjaink Weinstein/Marton-botrányához.
Nem kell túl éles szem, hogy észrevegyük a párhuzamokat Wes Anderson nagysikerű családi tragikomédiájával, a Tenenbaum, a háziátokkal (The Royal Tenenbaums): még a testvérek száma (két fiú, egy lány), archetípusa, és az egyiket alakító színész is megegyezik (Ben Stiller), hogy az apa jelleméről ne is beszéljünk. Baumbach azonban sokkal életközelibb és hitelesebb szituációkon keresztül mutatja be a húsbavágó drámáját annak, hogy mennyi kárt tud okozni egy pocsék apa gyerekeiben, amit persze ők szülővé válva továbbörökítenek a következő generációnak. Így a film valahol a rendező legszemélyesebb művének, A tintahal és a bálnának (The Squid and the Whale) folytatása: súlyos darab ugyan, az összkép azonban – akárcsak ott – itt sem ennyire tragikus, hibáik ellenére ugyanis mindegyik karakter szerethető. Ez utóbbi persze többek között a humorban bőven dúskáló, nagyszerűen megírt dialógusoknak és azok kiváló előadásának köszönhető.
A Cannes-i bemutató idején két diskurzus uralta a sajtót a filmmel összefüggésben: a Netflix-szel kapcsolatos forgalmazási mizéria (miszerint idén először olyan alkotások is versenyezhettek az Arany Pálmáért, melyek technikailag nem számítanak mozifilmnek), illetve Adam Sandler kiemelkedő játéka. Sandler valóban sziporkázik szerepében, a drámai és megható jelenetek alatt még jobban, mint a vicces szituációkban, noha én kevésbé vagyok meglepve, hogy az elmúlt évtizedek egyik legfoglalkoztatottabb filmes bohóca amúgy tehetséges színész (lásd még Vince Vaughn és a True Detective esetét). Ráadásul Sandler túlzott dicsőítése elvonja a figyelmünket a többi szereplő, köztük a fiatal Grace Van Patten legalább annyira lenyűgöző játékáról, és Baumbach nagyszerű rendezéséről, aki, ahelyett hogy mindenféle külcsínnel tenné szerzőibbé alkotását, inkább a kamera előtt mozgó figurák instruálására összpontosít.
Ez a legfontosabb különbség közte és Wes Anderson között, melyre egyébként rendszeresen reflektál is filmjeiben. A divatosabb pályatársa sikerére irigykedő apa karakterében megjelenő el nem ismert művész frusztrációja visszatérő elem: A 40 az új 20 (While We're Young) dokumentumfilm-rendező főhőse például hosszas monológban kel ki a megkreáltsággal szemben a nála sokkal népszerűbb kollegája ostorozása közben. Legújabb alkotásában a Grace Van Patten által megformált filmszakos unoka egyetemi rövidfilmjei pedig mintha egyenesen az elvont művészfilmeknek lenne a paródiája. Jóllehet Baumbach sosem lesz olyan trendi, mint Wes Anderson, művei annyira populárisak, mint egy Adam Sandler-vígjáték, és talán örökké a tömegfilmet és a hipszter kultúrát elválasztó szűk peremen ragad, de nehéz elvitatni tőle, hogy ezen a senkiföldjén jelenleg a legjobb alkotók között van.
