A térhatású Underworld: Az ébredés létjoga annyiban merül ki, hogy a vámpíros-vérfarkasos franchise producereinek sikerült olyan direktor(oka)t találni ezen negyedik rész abszolválására, aki(k)nek stílusa remekül passzol a széria „Penge a Mátrixban” koncepciójához. A svéd Marlind-Stein páros szállítja a rendelést, de nem élnek életük nagy lehetőségével.

Az Underworld nagy siker lett 2003-ban, de nem elsősorban kiválósága, mint inkább gyártói üzleti érzékének köszönhetően (Budapesten forgatták, ami a fanatikus spórolás jele). Sztorija egy Rómeó és Júlia-történet, csak vámpír- és vérfarkasfamíliákkal, de az alkotók elsősorban az akció- és horrorjelenetekre, valamint a látványvilágra koncentráltak, összehozva az egyik legsikeresebb Mátrix-koppintást. A második résznek (Underworld: Evolúció) annyi sztorija sem volt, mint elődjének, de cserébe még minőségibb horrort, akciót és látványt kínált, a harmadik etap, az előzményfilm Underworld: A vérfarkasok lázadása viszont már a maga műfajában is pocséknak bizonyult (a korábbi részek effekt-felelőse, az ilyen minőségben egyébként kiváló Patrick Tatopoulos rendezte, és meg is látszott a filmen, hogy egy tech-szaki követte el).

A negyedik részt a trendnek (Fűrész 3D, Végső Állomás 5, A kaptár: Túlvilág) megfelelően 3D-ben küldték mozikba, rendezőnek pedig leszerződtették a Mans Marlindot és Björn Steint. Ajánlólevelükként egy 2005-ben, Svédországban készített sikeres akciófantasyjük, a Storm szolgált, melyet a „svéd ember Mátrixaként” emlegettek (leegyszerűsítően, de nem pejoratív értelemben).  A Storm láttán nem túlzás kijelenteni, hogy a Marlind-Stein duó tökéletes választás volt a rendezői posztra, mivel nem csak tehetségesek, tapasztaltak és költséghatékonyak a műfajban, de még bizonyítási vágy is lehet bennük. A Stormot kevesen ismerik, a páros tengerentúli antréja, a Végső menedék pedig rémesen sikeredett, e forgatókönyvet sosem látott horrorfilmet feltehetően ugyanúgy jobbhíján, hollywoodi beavatási szertartásként vállalták el, ahogy Antal Nimród a hasonlóan esélytelenül induló Elhagyott szobát.

A Kate Beckinsale franchise-frontemberét is nélkülöző Underworld: A vérfarkasok lázadása előzményfilmje után nagyot ugrunk a jövőbe: a vámpírok és vérfarkasok létezését felfedezte az emberiség, és magától értetődően genocídiumba kezdtek az inhumán fajok ellen. Ez az első fantáziátlan húzás a történetben, ezt a bonyodalmat ugyanis a True Blood már rég csúcsra járatta (s nemrég ugyanezzel a jövőképpel próbálták feldobni a remek olasz képregényekből készült – és egy zseniális filmverziót, a Dellamorte Dellamore-t követő –, de amerikanizálva pocsék Dylan Dog: Dead of Night című provokációt). Ahogy kerekedik ki filmünk sztorija, úgy találkozunk egyre több ezerszer látott fogással, a nyitány alapján a 28 nappal később és a Resident Evil: A kaptár juthat eszünkbe, a továbbiakban pedig A bolygó neve: Halál anya-lánya kapcsolata tölti ki a játékidőt, miközben a nézők azon versenyezhetnek, ki talál több ordas klisét (jóindulattal: idézetet) a filmben.

A színészekre sok szót nem érdemes vesztegetni, de említést érdemel Stephen Rea sajnálatos és vérciki jelenléte, Kate Beckinsale pedig egyre inkább úgy fest, mint Alan Rickman Piton professzora, karaktere gyengélkedését már az Underworld: A vérfarkasok lázadása idején is érezhették a producerek, mert a dögösebb, de cserébe örök pókerarc Rhona Mitrát dobták be helyette női főhősnek. Az akciójelenetek meglepően érdektelenek, az effektek pedig elbírtak volna egy magasabb költségvetést. A 3D-ről annyit mondanék, hogy csak azért nem reklamáltam utólag a mozi vezetőségénél, mert a film előtt leadott Hubble 3D IMAX-előzetese tényleg térhatású volt. Egyetlen érdeme van csak az Underworld: Az ébredésnek: valószínűleg ez a valaha készített legvéresebb vámpírfilm, így akinek elege van az Alkonyat és ponyvai koppintásainak langyosságából, az mindenképpen felüdülést találhat a nyílt nyelőcső-törést szenvedett Stephen Rea látványában.

Az Underworld: Az ébredés tehát csak akkor sikerülhetett volna rosszabbul, ha készítői alacsony korhatárt céloznak meg vele, a gyerek-családi közönség pénztárcájában bízva. Pedig kaphattunk volna egy igazán dögös-tökös sequelt, hisz sehol sincs az megírva, hogy egy folytatás nem lehet jó, vagy akár az elődeinél is jobb (lásd például a Sikoly 4-et és a Végső állomás 5-öt). Nagy kár azért nem ért minket, a sokat szidott vámpír-trendnek így is meglepően sok jó opuszt köszönhetünk (Guillermo Del Toro és Chuck Hogan A kór című regénytrilógiájától az olyan figyelemreméltó darabokig, mint például a Daybreakers – A vámpírok kora ), az Underworld: Az ébredés pedig csak egy ártalmatlan és jelentéktelen, uborkaszezonban ideális tucatdarab, félúton a Penge: Szentháromság és A pap: Háború a vámpírok ellen között. Olyan, mint a popkorn: unalmas és közönséges, az árának a tizedét sem éri, de legalább egy kicsit hozzájárul ahhoz, hogy nyereségesek legyenek szeretett filmszínházaink.