A bűn királynői érdekes feltevése ellenére filmként kudarcba fullad, mert Scorsese maffiafilmjeit próbálja lekoppintani ahelyett, hogy egy újszerű női perspektívát mutatna.

A sztereotípiák káros hatásai közül az egyik legártalmasabb az, hogy veszélyes prekoncepciókat teremtünk általuk. A történelem így kreált számunkra nemi sztereotípiákat az erős férfiról és a gyenge nőről, a gyengéd nőről és az érzéketlen férfiról – mindkét oldalon vannak sajátos, pozitív és negatív attribútumok egyaránt. Aztán a huszadik század győzedelmes emancipációja bebizonyította, hogy a nők is lehetnek erősek, a huszonegyedikbe belecsöppenve pedig megemelhetjük a tétet és bebizonyíthatjuk, hogy a nők is lehetnek érzéketlenek. Elvégre az egyenlőség nem lesz egyenlőség, ha versenyként kezeljük, ahol azért kellene küzdeni, hogy melyik csapat a jobb. Berloff lánycsapata pont arra enged következtetni, hogy a nők keménylegények módjára éppen olyan hatalomittasok és erőszakosak tudnak lenni, mint a férfiak, vagyis távolról sem garantált, hogy a nőuralom békés virágmezőket és nem csatamezőket takar. Kár, hogy A bűn királynői érdekes feltevése ellenére filmként kudarcba fullad, mivel Scorsese maffiafilmjeit próbálja lekoppintani ahelyett, hogy egy újszerű női perspektívát mutatna.

1978-ban ban vagyunk New York Hell's Kitchen negyedében, ahol javában tombol az ír maffia. Három olyan elnyomott feleség életébe nyerünk betekintést, akik egy közös pontban találkoznak: férjeik a maffiának dolgoznak, azonban hamarosan lekapcsolja őket az FBI és fejenként 3 év börtönre ítélik őket. Kathy Brennan (Mellisa McCarthy), Ruby O'Carroll (Tiffany Haddish) és Claire Walsh (Elisabeth Moss) teljesen magukra maradnak, az anyagi támogatottság hiánya pedig megrémíti őket. Bár elvileg támogatja őket pár dollárral a férjek bűnbandája, de iskolázatlan, munkanélküli nőkként úgy tűnik, semmi esélyük arra, hogy az elkövetkező éveket átvészeljék. Az ír maffia tesztoszteron-túlerője csúnyán elhesegeti őket és kiderül, hogy a maffia nem csak a feleségekkel, de az általuk védelmezett negyeddel sem bánik kesztyűs kézzel. Ekkor támad a feleségek azon ötlete a szép új világ reményében, hogy átvegyék a kegyetlen férfiak uralmát, és kapcsolataikat felhasználva formálják át a Pokol Konyháját, arról sem megfeledkezve, hogy a védelmi pénzekből alaposan megszedhetik magukat.

Első olvasatra ez az abszurd koncepció azt sejteti, hogy valamiféle akció-vígjátékkal állunk szemben, A bűn királynői viszont egy erőszakkal teli drámaként kategorizálja önmagát. A forgatókönyv meglepő módon egy képregényadaptáció, melynek eredetijét Ollie Masters és Ming Doyle jegyzi, ráadásul úgy, hogy a DC-univerzum égisze alatt cseperedett. Csakhogy Berloff debütrendezésének egyik kíméletlen melléfogásaként észrevehetetlen, hogy a The Kitchen című képregény került nagyvászonra, és nem az Aljas utcák vagy a Nagymenők rebootja. (Kontextusként érdemes hozzáfűzni, hogy a néző értetlenkedése teljes mértékben jogos, hiszen a női karakterekkel újrajátszatott rebootok nem túl kellemes virágkorában élünk. A 2016-os girl power-bomba, a Szellemirtók kínos csődött mondott, ahogy tavaly az Ocean's-franchise Ocean's 8– Az évszázad átverése című filmje is. A filmipar látszólag tanult a hibáiból és A bűn királynőivel tulajdonképpen nem rebootot hozott – sajnos mégis ugyanazt a benyomást kelti.)

Továbbá alapjáraton probléma az, hogy akármennyire is hiszünk nő társaink stratégiai képességeiben és erejében, naiv leányálom lenne azt gondolni, hogy kormánypuccsuk után valószerű lenne az, hogy megéljék a következő istentiszteletet. Errefel a feleségek zöldfülű bűnözőkként karcolás nélkül terpeszkednek el a negyeden, sőt, még az olasz maffiával is szövetségre kelnek valami csoda folytán. Ha Berloff rendezése nem akarná családi drámává tenni a lehetetlen, sőt abszurd fordulatokat, a film ígéretes lehetett volna, de tévedés volt Scorsese árnyékában kuksolni, mert ahogy anyuból is, úgy Scorseseből is csak egy van.

A hiányoságokat megemésztve mindazonáltal üdítő alakításokat láthatunk mindhárom főszereplőtől. McCarthy szépen átível minket karakterének olykor furcsa buktatóin, Haddish femme fatale-ként okoz meglepetést, Moss pedig messzemenően a legvadabb bűnöző, aki förtelmes bosszút áll a teljes férfinemzedéken azért, mert férjétől csak bántalmazásra számíthatott. A film képi világa és montázsszekvenciái újból a Scorsese-gyöngyszemek példáját követi, ugyanakkor a kopírozás ellenére el kell ismerni, hogy részletesen felépített, megnyerő látványvilágot kapunk.

A bűn királynőiben az a legfájdalmasabb, hogy bár vitatható a sztorija, érdekes lehetőségeket hordozott magában. Arra az alternatív Kánaánra reflektálhatna, mely szerint a férfiak és nők együtt osztoznak érzékenységben és kegyetlenségben egyaránt, ezáltal kiemelve azt, hogy az egyenlőség kizárólag akkor működik, ha nem csak a pozitív sztereotípiáinkat hozzuk magunkkal.