Vannak, akik úgy hősei egy háborúnak, hogy sosem jártak lövészárokban. És vannak olyan lövészárkok, amelyek sosem húzódtak a fronton.
A Jon Garañó és Aitor Arregi alkotópárosnak több kisjáték- és dokumentumfilmje (sőt, utóbbinak animációs filmje) van, mint egészestés fikciós munkája, ez a filmjük azonban pontos elképzelésekről, biztos kézről, rendezői precizitásról, kiforrott alkotói egyéniségről és a kettejük közti tökéletes összhangról árulkodik. A vég nélküli lövészárok a baszk filmesek harmadik közös munkája, és elmondhatjuk, nagy hiba lenne, ha útjaik elválnának egymástól (szerencsére ez a veszély nem fenyegeti a világ cinefiljeit, a páros ugyanis egy sorozat és három további egészestés mozifilm tervét melengeti).
45 éve, 1975-ben ért véget Francisco Franco diktatúrája, s talán az évforduló sarkallja a múlttal való leszámolásra vagy a múlttal való elszámolásra a spanyolországi rendezőket. Az is lehet, hogy a történelem újrafelfedezésének vagyunk a tanúi, annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy még mindig van egy csomó elmondásra váró történet. Csak idén több bemutató is volt ebben a témában az Alejandro Amenábar rendezte, filozofikus hangvételű, elegáns és didaktikus Mientras dure la guerrától kezdve a csodálatos látványvilágú, Josep című animációs filmig. Hogy csak az Amenabár-féle élőszereplős alkotással vessük össze: A vég nélküli lövészárok nem olyan nyakkendős és szájbarágós, mint amaz, nincs melodrámai íze, nincsenek hollywoodias felhangjai: realisztikus képi eszközökkel, kimondatott magyarázatok és értelmezések nélkül ábrázolja a pőre, kopott, sokszor koszos és büdös hétköznapokat. Főszereplője, Higinio (Antonio de la Tore) sem jól szituált, városi vezető értelmiségi, hanem csupán egy vidéki átlagember, akinek talán csak annyi a bűne, hogy nagy a szája, és a fotelben vagy a kocsma előtt politizál, mint nagyjából mindenki, mióta világ a világ. Attól a pillanattól kezdve, hogy rásütötték a „rendszer ellensége” bélyeget, Higiniónak menekülnie kell. A legbiztonságosabb helynek abszurd módon a saját otthona bizonyul: egy pincében rejtőzködve, majd apja szomszédos házában egy konyhaszekrényen át megközelíthető, ablak nélküli kamrácskában húzódik meg. Felesége, Rosa (Belén Cuesta) elszántan rejtegeti heteken, hónapokon, éveken keresztül – fogsága, és valójában mindkettejük fogsága végtelennek bizonyul.
A filmet 13 inzert szakítja fejezetekre: fekete háttéren egy-egy fogalom és értelmező szótárihoz hasonló magyarázata jön elénk. Valamennyi kulcsszó Higinio és a hozzá hasonló „vakondok” tragédiájában: elrejteni/elrejtőzni, fogság, veszély, szövetséges, eltávolodva stb. Ezek az inzertek kizökkentenek a sztoriból, nyers szűkszavúságukkal mintegy figyelmeztetnek arra, hogy a film megtörtént eseményeken alapszik, ugyanakkor megtörik, megakasztják a cselekmény gördülését. Nem idősíkokat határolnak, hanem a főszereplő életének meghatározó szakaszait (egy-egy ilyen „keretbe” zárva láthatjuk néhány óra, több hét vagy akár évek összesűrített eseményeit is). Ezek a fejezetek Higinio és Rosa közös tragédiájának a fejezetei is, kapcsolatuk különböző fázisait ábrázolják. A „vakond” egyéni drámájával párhuzamosan és legalább ugyanakkora erővel bomlik ki ugyanis a felesége saját drámája. Higinio nem halt meg a polgárháborúban, túléli a házkutatásokat, a leszedetett függönyök és a nyitva tartott bejárati ajtó ellenére is sikerül elrejtőznie mindenki elől, még sem lehet igazán jelen Rosa életében. Vele együtt az asszony is beszorul az időben végtelen lövészárokba: mérhetetlen szerelem, szeretet, hűség és elszántság vezérli, önfeláldozóan védelmezi a férje titkát (az életét), a társadalomban mégis egyedül marad, kiszolgáltatottá válik, és lassan felőrlődik ettől a kettős élettől meg a saját, elfojtott vágyaitól (gyereket szeretne, s elutazna végre a tengerre). Nem csak a szeretet végtelen, hanem a félelem is: Higiniónak életformájává válik a rettegés, nem csak saját maguk, hanem egymás miatt is el-elönti őket a jeges félelem, Rosát pedig ráadásul megviseli a társas magány e különös formája. Állandóan ott lóg tehát a levegőben a kérdés, hogy meddig lehet ezt így csinálni?
Közben zajlik az élet és a történelem körülöttük, valahol a távolban elillan egy világháború, de ebből a lövészárokból kilesve sok nem látható a háborúból sem. Egy idő után már senkit nem érdekel, hogy Higinio tényleg elkövetett-e valamit vagy csak a (szintén a polgárháborúban sérült lelkű) szomszéd rosszindulata és személyes keserűsége fogta rá a feltételezett bűncselekményeket, és egy idő után már csak ők ketten Rosával értik egymást és a helyzetüket – amint ez a film gyönyörű zárójelenetéből is kiderül.
A fal mögül, a szűk kamrából, résen keresztül, némán és tehetetlenül megfigyelt valóság, aminek Higinio nem lehet a részese – ez az alaphelyzet a remek színészeknek és a kiváló operatőrnek (Javier Agirre) köszönhetően sajátos feszültséget ad a filmnek. A 147 perc alatt alig változik az események helyszíne, a tulajdonképpeni polgár- vagy világháborúból semmi nem látszik, a házaspár egyéni tragédiája mégis magába sűríti az egész korszak nyomorúságát, maga A végtelen lövészárok pedig megdöbbentően mozgalmas és izgalmas alkotás lesz.
A Netflix beszállt a film gyártásába, az alkotók több helyen is elmondták, hogy e nélkül az anyagi segítség nem tudták volna befejezni a filmet (s nem csak A végtelen lövészárok, hanem Arregi két korábbi filmje – Loreak, Handia – is bekerült a Netflix kínálatába). Úgy tűnik, tetszik vagy sem, a pénzes gyártó/streaming-csatorna egyre fontosabb szerepet játszik a hétköznapi mozgókép-élményeinkben, s ezúttal tényleg csak hálásak lehetünk neki: igazi romantikus/történelmi filmes gyöngyszem létrejötténél volt szerencséje bábáskodni.
