Lehetséges, s egyáltalán érdemes még reaktiválni a kilencvenes évek egyik hollywoodi csúcsműfaját, a sorozatgyilkos-thrillert? A nemrég a mozikban is debütált – pedig a streamingkínálatban csinosabban mutató – Angyalok gyilkosa minden, a választ illető kételyünket eloszlatja.
Sorozatgyilkos terrorizálja Arkansas egyik álmos, szürke városát. Az elkövető nemcsak azért kelt aggodalmat a helyi hatóságokban, mert a módszere minden képzeletet felülmúlóan perverz – áldozataiból élő műalkotásokat „farag”, miután megölte őket –, hanem azért is, mert a bűntények kísértetiesen emlékeztetnek egy másik, a rácsok mögött éppen a kivégzésére váró pszichopata, a Művész melléknéven is emlegetett Arnaud Lefevre (John Malkovich) kegyetlenkedéseire. Az ügy felgombolyításával épp azt a detektívet (Martin Lawrence) bízzák meg, aki annak idején elfogta Lefevre-t, s akinek – mivel az akció során a társa életét vesztette – személyes elszámolnivalója is van a férfivel. Új partnere, Kelly nyomozónő (Melissa Roxburgh) épp csírázó szakmai ambícióit akarja kilombosítani, ezért kapóra jön számára e bonyolult eset: önként vállalja, hogy bemerészkedik az „oroszlánbarlangba”, és a „tanítványa” kézre kerítéséhez nélkülözhetetlen, bennfentes információkat csikar ki a Művésztől. Lefevre és Kelly pszichológiai macska-egér harca egyre elmérgesedik, miközben a detektívpárost szorítja az idő, sőt – ahogy az lenni szokott – még saját lelki nyavalyáikkal, gyarlóságaikkal is le kell számolniuk ahhoz, hogy erőfeszítéseik sikert érleljenek.
Csupán azért eresztettük ilyen bő lére a történet ismertetését, mert a B-kategóriás iparosmester, Mauro Borrelli (The Ghostmaker, A látogatók, WarHunt) legfrissebb filmje, az Angyalok gyilkosa már fabulájával idézi a sorozatgyilkos-thriller alműfajának szinte összes kulcsdarabját. Az enyveskezű forgatókönyvíró, Reggie Keyohara leginkább A bárányok hallgatnak és A vörös sárkány sztoriját zsákmányolja ki, de megakadt a szeme a zsáner olyan örözöldjein is, mint a Psycho, a Hetedik vagy a True Detective tévészéria. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy Borrellit és alkotótársait klasszicizációs törekvések vezetnék, inkább afféle posztmodern műfajjátékra adják a fejüket: az Angyalok gyilkosa a hagyományos bűnfilmes cselekménysémákat természetfeletti – szinte már az ördögűző-horror határát súroló – motívumokkal, továbbá markáns keresztény szimbolikával vegyíti, így aztán nemcsak egy szikár thrillertörténet bontakozik ki a szemünk előtt, de a filmnek lassacskán testet ölt egy transzcendens-misztikus dimenziója is, mely főként a főhősnő, Kelly privát drámájához, magánéleti gyötrődéseihez, valamint a Művész figurájához kapcsolódik.
Talán már az elmondottak alapján is gyanítható: az Angyalok gyilkosa forgatókönyve zavaróan túlírt, ráadásul Borrelli és Keyohara sokszor nem is tudják igazán, hogy A bárányok hallgatnak vagy Az ördögűző ösvényén haladjanak-e, eredeti ötletre mindenesetre nemigen futja az erejükből. Hiába a feszes határidő-dramaturgia, a suspense-t fokozni hivatott cselekményelemek mindegyikét láttuk már valahol (a legjellemzőbb példa: a gyilkos egy magasrangú állami tisztviselő elrablásával emeli a tétet, nyomozóinknak pedig meg kell találniuk a nőt, mielőtt túl késő lenne), mi több, a végső, elementáris erejűnek szánt – de valójában meglepően banális – fordulat révén az Angyalok gyilkosa már-már kilép a sorozatgyilkos-thriller szűken vett tartományából, és kvázi-horrorfilmmé lényegül. Legalább ekkora problémát jelent, hogy a mozi bosszantóan igénytelen kivitelű: a kékes-acélszürkés szűrővel megbolondított képek például bágyasztóan semmitmondóak – pedig Eric Gustavo Petersen operatőr holdbéli tájjá varázsolhatta volna a déli Arkansast, ahogy a True Detective tette a szomszédos Louisianával. És mivel a másfél órás játékidő úgy száll tova, mint a sebes nyílvessző, könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy valójában egy huszadrangú tévékrimit láttunk, aminek semmi keresnivalója a nagyvásznon, de – ha szigorúak akarunk lenni – még a streamingszolgáltatók háza táján sem.
Az Angyalok gyilkosát tehát fényévek választják el a sorozatgyilkos-thriller alműfajának fent már említett magnum opusaitól. (Ha mindenképpen viszonyítási pontot keresünk, akkor inkább Gregory Hoblit Letaszítva című, hasonló műfaji koncepciót érvényesítő, hasonlóan rosszemlékű fércművével kell példálóznunk.) A már amúgy is siralmas helyzeten sajnos a színészi alakítások sem javítanak: a főszerepet alakító Melissa Roxburgh szemlátomást küszködik, de összeroskad a felelősség terhe alatt; sokkal szomorúbb azonban, hogy néhány revelációértékű pillanattól eltekintve az egyébként mindig remek John Malkovich sem képes igazi mélységet kölcsönözni a szerepének (na jó, legyünk méltányosak: Lefevre eleve nem annyira sokárnyalatú és szuggesztív „larger than life” karakter, mint Hannibal Lecter vagy John Doe); Martin Lawrence pedig nagyon igyekszik, hogy a változatosság kedvéért megríkassa, ne pedig kacajra ingerelje a közönséget, ám az ő esetében is nyugodtan lehetünk kissé elnézőek: harmincöt év dolgozik ellene.
Ha azonban összességében kell értékelnünk az Angyalok gyilkosát, sajnos félre kell söpörnünk a nagyvonalúságunkat: Borrelli arcpirító fiaskója a legszemléletesebb bizonyíték rá, hogy a sorozatgyilkos-thriller lejárt szavatosságú árucikké vált az Újvilágban. És jó ideig az is marad.
