A mozgókép világát sokáig a technikai lehetőségek határozták meg. Azok a képarányok, amelyek az elmúlt 150 év alatt kialakultak, két kötöttségnek vetették alá magukat: az egyik a fektetett forma, a másik a „képeslaplátás”. Ez utóbbin egy, a nyomdatechnikában meghonosodott, az aranymetszés arányaihoz közel álló 2x3-as keresztarányt értenek. Így alakultak ki azok a filmhordozóra felvitt képformátumok, amelyek a mai napig uralják a celluloid világát.
A tizenkilencedik század elején több mozgófilmforma létezett. A legérdekesebbek egyike a Pathé cég 9,5 mm széles, középen perforált filmje, amelyik a némafilmek egyik fő hordozója volt. A gyakorlat bebizonyította, hogy az akkori technológiai szinten gyártható egyetlen olyan forgalmazható hordozó, azaz filmmásolat, ami sokszor vetíthető, a 35 mm széles, két oldalán perforált film. Ez a méret világszabványt hozott létre. A gyártósorok drágasága is siettette a szabványosítást, mert az érdek azt kívánta, hogy ugyanazon a filmgyártó gépsoron gyors átállítási lehetőségekkel többféle filmnyersanyag előállítása történjék, a végterméknek a formáját és a csomagolását kelljen csak megváltoztatni. Az 1930-as évek közepén jelenik meg amatőr filmezéshez ajánlott hordozóként a 16 mm széles film, amely nem más, mint a 35 mm-es filmek átalakított változata. A perforációját lekicsinyítették, a képformátumát megtartották. A 35 mm-es filmeket kidolgozógépeken hívták elő, ezért a végtermék drága volt, csak a nagyon gazdag amatőrök számára volt elérhető, és sikere nyilvánvalóan mérsékelt volt.
A háború után vetődik fel az ötlet, hogy a 16 mm-es filmre oda-vissza filmezve létrehozható az úgynevezett 8 mm-es méret, amely megfelel az amatőr igényeknek. Mind a két film méretét fejlesztik, így jön létre a Super 16-os és a Super 8-as filmméret, ami nem lett átütő siker a bonyolult kidolgozási és miniatürizált vágástechnikája miatt. Az 1930-as évek végén indul a tévé, azaz a drótnélküli kép közvetítésére alkalmas berendezések fejlesztése. A képanyag egy része élő adásban jut el a nézőhöz, de azonnal igény mutatkozik olyan képanyagok sugárzására, amelyek a megtörtént eseményeket vagy addig nem látott tájakat rögzítették, és azoknak későbbi időpontban való megismét¬lésére lehetőséget biztosítanak. Ez, valamint a képfeldolgozás fejlődése, miszerint egy eseményt az élő közvetítés során több szögből is bemutathattak, vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy az élő közvetítést rögzíteni kell. Mivel a televízió és a filmstúdiók 16 mm-es technikával rendelkeztek, létrejött egy olyan rendszer, amely a képet (2–5 kamerás felvételt) elektronikusan a stúdiónak közvetítette, ott 16 mm-es filmre rögzítették, majd vágták. Természetesen a költségek magasak voltak, de már sokkal előbb is megfogalmazódott a kihívás, hogy újrahasznosítható, olcsó, laboratóriumtól független technikát teremtsenek annak a médiának, amely naprakész információkat szolgáltat. A hangrögzítés tapasztalataiból kiindulva természetesen az analóg mágneses jelrögzítésben látták a jövőt, de míg a hang rögzítéséhez elég volt egy 0–20 kHz-es frekvenciatartomány, a tévékép rögzítéséhez egy 250-szer nagyobb frekvenciatartományra volt szükség 0-tól 5 MHz-ig.
Az analóg jelfeldolgozó rendszerek
Mágneses szalaggal már az 1950-es évek előtt kísérleteztek, kezdetben a 2 colos mágneses szalaggal, majd 1956-ban megjelent az Ampex cég 1 colos videomagnója, amely aztán széles körben és gyorsan elterjedt. Ennek a rendszernek három, A, B és C változata létezik, és a nagy stúdiókban napjainkban is használják, főként az archív anyagok bejátszására. Nehézkessége és a sok mellékberendezés ellenére, külön gépkocsira szerelve és a közvetítő kocsival összekötve, olyan többkamerás rendszereket lehetett vele létrehozni, amelyek függetlenül üzemelhettek, nem voltak a központi stúdióhoz kötve, és a rögzített anyag azonnal visszanézhető volt.
Körülbelül ezzel egy időben indultak a kísérletek a Sony cégnél egy ¾ colos mágneses szalaggal dolgozó videórendszer kifejlesztésére. A szalag már kazettában futott, ezzel biztosítva a felvételek védettségét, gyors cseréjét és a tárolási gondok egy részének megoldását. Kezdetben az U-Matic LB (low band) rendszer terjedt el, de a 270 soros felbontást fokozatosan javították, és megjelent az U-Matic HB (high band) a maga 300 soros felbontásával. A 330 soros felbontású U-Matic SP már kis tévéstúdiókban is helyet kap, lehetővé téve a kisközösségi műsorszórást. Ugyanebben az időben áll neki a Sony cég a fél colos szalaggal töltött kazettás videomagnó, a Beta rendszer kifejlesztésére. Ez a rendszer a színes kép összetett jeléből külön rögzíti a színkülönbségi jeleket és a kép fekete-fehér jeleit. Előnye, hogy a többszöri átmásolás utáni videojel torzulása nagyon kicsi, szinte elhanyagolható. Ez a rendszer már professzionális felhasználásra készült, jó minőségű felvételeket biztosított, mégis tovább kellett fejleszteni. Így jelent meg a napjainkban is használt Beta SP (super performance) rendszer.
Az analóg jelfeldolgozó rendszereknél illik szólni azokról a berendezésekről is, amelyek amatőr használatban vannak. A kezdeti kísérletezések után végül is a VHS (video home system) maradt meg a piacon, mint lejátszó és felvevő rendszer. Ez részben annak köszönhető, hogy ez volt az a rendszer, amelyben a rögzített anyag másolásakor hangsúlyozottan romlik a videókép, egyféle másolásvédelemként működve. Elterjedését több filmforgalmazó cég támogatja, természetesen a forgalmazott filmek nagyrésze ebben a rendszerben kerül eladásra. A VHS rendszert is továbbfejlesztették, és így született meg az S-VHS rendszer, amely a 400 vonalas felbontással a professzionális felhasználást teszi lehetővé.
A Sony cég miniatürizált mechanikával és jó minőségű kazettával forgalmazta – elsősorban kamerák számára – a Video 8-as, illetve a Hi 8-as rendszert, amelyekhez kis stúdiók számára, utómunkákhoz szükséges berendezéseket is ajánlott. A kamerák sokkal kisebbek és könnyebbek, mint a VHS rendszerűek. Már régebb kísérleteztek az analóg technológia digitálissal való felcserélésével. A képeknek digitális formában való megjelenítése, vagyis a képelemek számokká való átalakítása, több olyan előnnyel kecsegtetett, amelyeket az analóg technika nagyon bonyolultan és nagyon drágán tudott megvalósítani. Kezdetben a képfeldolgozásban jelentek meg azok a berendezések, amelyek a képet és a hangot digitális formába átírva lehetővé tették a film elkészítését. A számítógép-technika fejlődésével ezek a berendezések beépültek a kamerákba. A fejlesztések általában a régi, bevált formákat, optikákat, mechanikákat felhasználva hoznak létre olyan digitális rendszereket, amelyek – nagyobb részt – kompatibilisek a régebbiekkel. Így jön létre a digitális Beta, amellyel lejátszhatók a régebbi Beta felvételek. A Digital 8-as rendszerrel a régebbi 8-as rendszer is lejátszható. Megjelenik az új DVCAM és MINIDV rendszer is. Ezek a rendszerek abban különböznek egymástól, hogy milyen adatsűrítési formát és nagyságot teljesítenek. Az 1:2 sűrítési aránytól egészen az 1:40 arányig elég sok változat létezik, sőt vannak olyanok is, amelyek az adathalmazt progresszíven sűrítik.
A kameraválaszték pedig a több tíz kilóstól egészen a pár dekás kamerákig terjed, megteremtve a HDTV, a nagy felbontású, 16 x 9-es oldalarányú képek előállításához szükséges technikai feltételeket. A digitális technikának több előnye van:
- a berendezések nagyságrendekkel olcsóbbak, mint az analóg felszerelés,
- sokkal kisebb helyen elférnek, mint a régiek,
- a jelveszteségek minimálisak, és elvégezhetők olyan műveletek, amelyek a régi rendszerben költségesek voltak.
A filmkészítés mindenki számára hozzáférhetővé vált. A szalagos technika lassan elavul, és helyét a DVD, az a kicsi, olcsó műanyag korong veszi át, amelyik most vívja harcát a piacért.
Havonta jelennek meg újabb és még újabb digitális rendszerek, amelyek egyelőre nem teremtettek szabványosított videoformátumot.
A most elkészült felvételek archiválása és későbbi felhasználása valószínűleg nagyon sok energiába és pénzbe fog kerülni. Ezért lenne fontos egy standard minél hamarabbi felállítása. Ide tartozik még egy apróság: az igazán értékes filmeket (főleg dokumentumfilmeket) a mai napig 16 mm-es vagy 35 mm-es, úgynevezett celluloidhordozóra forgatják. Ez az egyetlen hordozó, amely a rajta tárolt információt 100–150 évig bizonyítottan megőrzi.
