Super 8 mm, 16 mm, 35 mm. Mit jelentenek ezek a számok? Röviden: a filmszalag szélességét, azét a filmszalagét, amelyre mozgóképeket rögzítünk. Mi az összefüggés az S8-as, a 16 mm-es és a 35 mm-es film szélessége és a minőség között?
Mondjuk, hogy egy ember leül egy fényképezőgép elé. A fényképezőgép 30 x 40 cm nagyságú képet rögzít, ekkora a film is, amit a gépbe tehetünk. Az alak teljesen betölti a képmezőt. Majd egy jóval kisebb, mondjuk 30 x 40 mm nagyságú filmet töltünk bele, s úgy komponáljuk, hogy az emberi alak szintén kitöltse a képmezőt. Vajon melyik kép fog több részletet tartalmazni? Ugyanazt az információt (az emberi alakot) rögzítjük vele, ugyanazt a képet, csak tízszer kisebb méretben. Az egyik esetben az öltöny szövetének a csíkjai is látszanak, a másik esetben pedig az arcvonások éppen csak felismerhetők. Ebből következően ugyanez a helyzet az S8, a 16 mm és a 35 mm-es film esetében. Ugyanazon tárgy esetében minél szélesebb a filmszalag, annál nagyobb a kép, amit rögzítünk, így részletdúsabb képet nyerünk. Ám a film kezelésének, mivel nagy sebességgel mozog a kamerában, vannak határai. Tehát hiába szeretnénk, a szélesség nem növelhető korlátok nélkül. Így, bár léteznek nagyobb formátumok, a mozi esetében a 35 mm szélességű film vált szabvánnyá.
8 mm, S8
Mit jelent az S8? Szó szerint azt, hogy az addig hagyományosnak számító 8 mm-es filmmel szemben – amelyen a film szélén a perforáció vízszintesen helyezkedett el – az S8-ason a perforációt függőlegesre fordították, ezáltal növelni lehetett a kép területét. Ezt jelenti a super, vagyis nem normál, „hétköznapi”. Ez a növekedés látszólag nem számottevő, mégis, mint láttuk: ugyanazt az információt – a felveendő képet – nagyobb területen lehet elhelyezni, ezért olyan részletek is rögzítődnek a képen, amelyek a másik esetben már összefolynának, elvesznének. A dolog fordítva is igaz: amikor kivetítjük a képet, egy bizonyos határon túl életlennek, nagy és értelmezhetetlen foltokból állónak, befogadhatatlannak látjuk. Ez az ún. „szétesés” persze függ a képet néző távolságától is, de mindenképpen mondhatjuk (hacsak nem ez a művészi célunk), hogy a kép csak bizonyos határig nagyítható fel. (Ha közel megyünk egy óriásplakáthoz, láthatjuk, hogy csak értelmezhetetlen pontok halmaza az, ami távolról egy kívánatos morzsaseprűt mutat.) Mivel a 8 mm és a Super 8 mm esetében nem volt elvárás a moziban való vetíthetőség, hiszen ezekre az anyagokra általában családi felvételek készültek, amelyeket otthon vetítettek, ezért mind a felbontás, mind a kezelhetőség tökéletesen megfelelt a célnak.
De hogyan lehetett még egy kicsit javítani a minőséget? Erre volt válasz a 8 mm-rel szemben az S8. A 8 mm-es és S8 filmnek azonban, mint minden anyagnak, mint a festészetben az olajfestéknek, temperának, akvarellnek önmagából adódó sajátosságai vannak. Ezek egyrészt tanult befogadási szokások, jelek, másrészt ezektől független hatásérzetek, jóllehet ez a két dolog tisztán nem különíthető el egymástól. Meglátva egy 8 mm-es, illetve egy S8-as filmet, rögtön valahogy a mulandóság, a régmúlt, vagyis az idő, a megörökített idő képzetei élednek fel bennünk. Ez az érzet a kamera egyenetlen filmtovábbításából, a kép lebegéséből fakad, ahogy ide-oda jár a képkapuban, ellentétben a videó szinte halott és merev képkockáival, valamint következik magából az anyagból, a hordozóból, a kis méretű képből, a szemcsés, kissé életlen, ilyen-olyan, jó és rossz minoségű felvételek egymásutánjából, és nem utolsó sorban a kamera sebességéből.
Azzal, hogy a kamera előtt játszódó eseményeket, tárgyakat, jelenségeket nem feltétlenül 24 kocka/másodperc sebességgel rögzítjük, hanem 16-18 kocka/másodperccel, a kis felbontás, az életlenség alapvetően meghatározza az érzetünket, és valami éteri, éppen most történő, transzcendens eseménnyé alakítja a világot, amire mintha egy ablakon keresztül látnánk rá, és angyali szemekkel csodálkozhatunk rá az emberi világ dolgaira. Az S8 és a 8 mm-es film legerősebb sajátossága ez, mindennel összevethetetlen lehetőséget nyújt a néző számára, hogy ráébredjen minden pillanat örökkévalóságára. S ebben a tekintetben az anyag nem válogat, filmezhetünk egy virágot vagy egy gyilkos arcképét, minden jelenség átemelődik ebbe a transzcendensbe, és döbbenettel tölt el bennünket. Egyedülálló varázslat, amit csak ez által az eszköz által érhetünk el. Megfogalmazni persze nem tudjuk, mert a jelenben időzve nincs is időnk rá – de lenyűgöz.
Ha azonban mindenáron közelíteni akarunk a mozi, a hagyományos értelemben vett játékfilm követelményeihez, csalódnunk kell. Hiába rendezünk bármilyen jelenetet a kamera elé, mindig megmarad majd az ablakszerűség, és a valóság egyszerre jelen idejű és egyszerre eltávolodott érzete. Maga az eszköz nem alkalmas erre – legfőbb erénye vész el, elveszítjük azt a világot, amelyen keresztül a mulandó öröklétét pillanthatjuk meg.
A másik fontos sajátosság a kezelhetőség. Az S8-as és a 8 mm-es kamerák méretben és kezelés szempontjából leginkább a fényképezőgéphez hasonlítanak. Ez pedig azt jelenti: csak nyitottnak kell lenned mindenre, ami előtted van, és ami előtted van, az a kamera elé kerülhet, ami pedig oda kerül, az rögzíthető. Nincs körülményeskedés, az élet nem illan el, mire a gombot megnyomod, a kamerát minden nehézség nélkül bárhol elhelyezheted, a kerítés rácsai között, a kockakőre egy bokor levelei mellett.
A 8 mm és a Super 8 mm maga a létezés rögzítése, úgy, ahogy van. Miben áll a létezés értéke? Ami elmúlt, megismételhetetlen – csak részleteiben megragadható. A folyamatos idő a gyakorlatlan emberi tudat számára befogadhatatlan. Ezért van az, hogy a videóval folyamatosan felvett, órákig tartó esküvő egy külső néző – és gyakran a résztvevők – számára is befogadhatatlan. Ezért van az, hogy a videó inkább megöl ahelyett, hogy rögzítene. Csak részleteiben megragadható: nem más ez, mint a film, a mozgókép, az üresség esztétikája. Az egész folyamat megragadhatatlan, csak utalni lehet rá, s ha nincs üresség, ha nincs csend, ha nincs kihagyás, a világ a gyakorlatlan emberi tudat számára a káoszba hull. Ezt az esztétikát hordozza a film, az S8 a videóval szemben. S ha meghal, lesz valaki, akinek hiányzik?
Gyakorlati szempontból a film szélességének változásával nemcsak az élesség, a részletgazdagság változik, hanem a kezelhetőség is. Míg az S8-as film és eszközei könnyen, úgyszólván mindenki által kezelhetők – és itt most nem ejtünk szót a manapság kidolgozott, minden tekintetben a profi filmesek számára készített kamerákról és tartozékaikról –, addig a 16 mm-es és a 35 mm-es film használatával szükségképpen együtt kell járnia egyfajta technikai ismeretnek, és azon belül a technikai biztonságnak. Hiszen mind a nyersanyag, mind a laborköltség és az eszközök sokszorosai az S8 költségeinek, ez pedig olyan kockázati tényező, amit mindenképpen figyelembe kell vennünk. A 35 mm-es film esetében pedig már komoly stábbal, segítőkkel kell számolnunk, hiszen maga a kamera is akkora, hogy egyedül képtelenek vagyunk biztonsággal kezelni.
16 mm, S16
A 16 mm-es film valahol az S8-as és a 35 mm-es között áll. Felbontása jóval meghaladja az S8-as lehetőségeit, de még nem éri el a 35 mm-es képességeit és kezelési nehézségeit. Mégis számos jelentős filmet forgattak 16 mm-re – említsük meg talán Cassavettes filmjeit –, amelyeket később nagyítottak fel a moziban játszható 35 mm-es nagyságra. Mi hívta életre ezeket a filmeket az olcsóságon kívül? A 16 mm-es filmnek éppen az a tulajdonsága, ami a 8 mm-es és az S8 mm-es filmhez közelíti. Hogyan lehetne megragadni az életet, a való pillanatot, ami épp most mállik és múlik el, a színész improvizációját, ami ezerszer életszerűbb, mint a x-szer megismételt jelenetek, a rögzített kép pedig még mindig elfogadható minőséget ad? Az illanó pillanat felemészti és elfogadhatóvá teszi azt minőségi hátrányt, amivel a 16 mm-es film rendelkezik a 35-össel szemben. Kézbe lehet venni a kamerát, ha kell, állványról is lehet használni, de legfőképpen a kézbevétel miatt könnyebb az eseményekkel tartani, és akár 10 percet rögzíteni egyfolytában, ami a 35 mm-es kamera esetében már igen nehéz, és sok hibára ad lehetőséget. A 16 mm-es egyszerre tud mindent, amit a 8 mm-es és a 35 mm-es film. De pontosan soha nem fogja tudni egyiket sem.
A 16 mm-nek és az S16-osnak azonban van egy olyan sajátossága is, mint a 35 mm-es filmnek. Amikor megjelentek a videokamerák, úgy tűnt, hogy amit az S8 és a 16 mm tud, arra már nincs szükség többé, s a 16 mm-esnek ez a sajátossága, amiben a 35 mm-esre hasonlít, mintha feledésbe is merült volna. Az S8-as helyét átvette a homevideo-kamera, a másik esetében meg – az új kameramozgatók feltalálásával, illetve a filmek profi videóra való forgatásával (amely jóval olcsóbb nyersanyaggal dolgozik, mint a film) – mintha az igény szűnt volna meg. Aztán feltámadt mindkettő. Az S8-as világát újra felfedezték, a 16 mm-es pedig a Super 16 mm-es filmben támadt fel. Az S16 esetében ugyanaz az eljárás, mint a Super8 esetében. A szalagnak egy olyan részére is kép kerül, amit eddig nem használtak. Ez pedig a hangcsík helye. Mivel a mozikban a 35 mm egyeduralkodó szabvánnyá vált (korábban még voltak 16 mm-es vetítok is a mozikban, illetve a vándorgépészeknél), ez azt jelentette, hogy a játszott film 35 mm-es. De hogyan közelíthetnénk meg elfogadhatóan ugyanazt a minőséget 16 mm-en? Úgy, hogy megnöveljük a képméretet. A hangsávra úgysincs szükség, az majd a 35mm-es kópián lesz rajta. Akkor miért ne lehetne a hangsáv helyén is kép? Így született meg a Super 16 mm. Persze azért a nyersanyaggyártók is fejlesztésbe kezdtek, és páratlan minoségű és szemcséjű anyagok jelentek meg mind 16, mind 35 mm-ben.
Mi az, amiben az S16-os film a 35 mm-esre emlékeztet? Ugyanaz a teremtőerő nyilvánulhat meg általa, és hordozza a könnyebb kezelhetőség értékét is. Ez azonban kompromisszummal jár: kisebb felbontás, kevesebb részlet, kevesebb információ, mint láttuk, kicsit szemcsésebb kép. De vannak erényei is: a nyersanyag és a laborköltség jóval olcsóbb, mint a 35 mm-es film esetében. Tehát a kompromisszumot akkor érdemes vállalni, ha olyan anyagot forgatunk, amelynek nagy a nyersanyagigénye – és épp ilyenek az improvizatív, a kis stábot, bensőségesebb környezetet, hangulatot igénylő filmek, felvételek. De azt is tudnunk kell, hogy sem a 16 mm-es, sem az S16-os film esetén nem kapjuk, nem kaphatjuk azt a varázslatot, amit a 8 mm-es és az S8-as tud. A 16 mm-es, és különösképpen az S16-os film professzionális alapok nélkül nem mutatja azt a lehetőséget, amit tud, amit hordoz. Felnagyítás, felnagyítás számítógéppel. Komoly stábmunkát és összmunkát, végiggondoltságot igényel. S ha minden feltétel teljesül, elillan-e az élet? Olykor igen, olykor nem.
35 mm
A 35 mm-es film teremtőerő nélkül elképzelhetetlen. Ha az S8-ra azt mondtuk, leginkább a lehetetlen megragadására alkalmas, a 35 mm-es erre a leginkább alkalmatlan. Nem a nyersanyag, hanem a mérettel együtt járó nehézségek miatt. Mire egy 35 mm-es kamera felvételre kész, még akkor is, ha csak kézben fogják, már ki is esett az időből. Olyan, mint a nyomozókutya: a két nappal azelőtti nyom után kutat. Mire a kamera feláll, hogy egy rózsa árnyékát a földön felvegye az öröklét számára, a fény már el is fordult – s az árnyék is odalett.
A 35 mm-es film esetében minden az illúzió, a valóság illúziója megteremtésének a szolgálatában áll: a szemcsézet, a felbontás, az objektívek minősége, a kameramozgatók, a labor precizitása. A 35 mm-es film maga a teremtés és a várakozás. Mindent, amit előzőleg elképzeltél, létre kell hoznod, mozdulatlan, fénylő szeme elé hordanod, és ott az elemekből újrateremtened, s megalkotnod az egészet, az egész álmodat. Mindent oda kell tenned elé, az embereket, a jeleneteket, a fényeket – vagy épp kivárnod, hogy odakerüljenek –, mert mást nem tehetsz azért, hogy az eredmény a valóság képét öltse. De akkor is mindenki tudni fogja: ez nem a valóság, ez valami más. Mert a valóság az S8 előtt táncol, a 35 mm előtt csak vezényelt tánckar. S a 35 mm legnagyobb kihívása annak a világnak a megteremtése, amit ha nézel, még a csodálkozásodat is elfelejted, elfelejted, hogy ez más, hogy ez csak egy film, csak egy kamera elé hordott hazugság.
Létre tudod ezt hozni? Ez a teremtőerő hatalom és kísértés. Te hogyan élsz vele?
