Hogyan dolgozza fel egy szülő, amikor egyszem fiából néhány óra leforgása alatt szervdonor lesz? Hogyan fogadja egy reménytelen zenész, akiben alig pislákol az élet, hogy új lehetőséget kapott? Katell Quillévéré feldobja a szívátültetés érméjét, mi pedig mindkét oldalát alaposan megnézhetjük.
Harmadik nagyjátékfilmje a tavalyi Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, a Césaron pedig jelölték is a legjobb adaptáció kategóriájában. Quillévéré jellemzően maga írja forgatókönyveit is, a Szívvel-lélekkel ugyan Maylis de Kerangal francia szerző novelláján alapul, ám a rendezőnő itt sem bízta másra az írást.
Úgy indul, akár egy tinifilm: a fiú kimászik a lány ablakán, kocsiba pattan a haverokkal és meg sem állnak a hullámokig. Simon azonban nem egy házibuli jacuzzijában, hanem egy szerencsétlen autóbaleset miatt az intenzív osztályon köt ki. A tökéletes, fiatal test agyhalott – a kórház pedig azonnal felvenné őt a transzplantációs listára. Közben a rendező a másik oldalán is meggyújtja a dinamitot: mikor már alig bírjuk nézni a szörnyű gyászban tipródó szülőket, megismerünk egy szívbeteg anyát. Nem nagy spoiler, hogy a két történet a szívvel kapcsolódik össze. A transzplantáció kedvelt drámai téma, elég csak a Hét életre vagy a 21 grammra gondolni – egyik sem egy könnyű darab, ám azok egészen más szempontból közelítik meg a szervátültetés mozzanatát. Quillévéré filmjének teljes egészében a szívtranszplantáció a mozgatórugója: a szóban forgó szív nem csak az életet működteti, hanem nagy pulzáló gócként mindkét irányba mozgatja a szálakat is: az érem egyik oldalán egy család tragédiája, a másikon egy család reménysége.
Az agyhalott fiú teste felett zajló történetek nélkülöznek minden klisét és hatásvadászatot: a Szívvel-lélekkel pontosan azokat az órákat mutatják be, amelyet egy szülő átélhet, amikor nekiszegezik a kérdést: mivel a fiukon nem lehet segíteni, mit szeretnének kezdeni a szerveivel? Nincsenek látványos zokogások, fölösleges közhelyek, nagy életbölcsességek. Helyette hosszú, idegtépő csendek, néma, de annál többet mondó tekintetek, és a nyers igazság. Hosszan kitartott képekben szemléltetik a lesújtó tehetetlenséget és a feldolgozhatatlan fájdalmat – s teszik ezt sokkal nagyobb erővel, mintha színpadias komorsággal és szomorú dallamokkal festenék alá a felfoghatatlant.
A második szál éppen akkor kerül képbe, amikor már nincs hova fokozni a szülők szenvedéseit, a puszta lélekkínzást túl nehéz is lenne végig fenntartani. Éppen ezért a haldokló anya szála egy fokkal halványabbra és érdektelenebbre sikerült, mint Simon szüleinek a kálváriája. Félreértés nélkül, a Xavier Dolan múzsájaként ismert Anne Dorval játéka zavarbaejtően átütő, nem rajta múlik, hogy kissé elsikkad ez az epizód. Felkavar, de kevésbé hangsúlyos, mint a film első része. Ebben a részben már az apró mellékszálak sem hatnak olyan természetesen mint az elsőben, Simon családjának szenvedése annyira megvisel, hogy az érem második oldala kissé kiegyensúlyozatlan marad.
A Szívvel-lélekkel ereje abban rejlik, ahogyan a problémáról beszél. Szerencsére nem sokan találkoznak ilyen esetekkel életük során, mégis tudatosítani kell, hogy egy szerencsétlen halálos baleset után a következő lehetőség lehet a transzplantáció. Az ember elszörnyed, mikor sejti már, mi fog történni, és eltöpreng rajta, hogyan zajlik egy ilyen beszélgetés. És éppen ebben rejlik a film ereje: elképzelhetően és életszerűen mesél egy elképzelhetetlen eseményről. Mindemellett még annak is megvan a helye a filmben, hogy kicsit belessünk az egészségügyi dolgozók történetébe is. Hogyan gorombítja le az idősebb orvos a fiatal nővérkét, aki beszél az agyhalott fiúhoz, vagy hogy mennyire nehéz feladat egy fiatal orvos számára a szülőknek szegezni a nagy kérdést. Ezektől az apróságoktól még inkább átélhető lesz a történet – csak soha ne kelljen valóban átélni.
Az egyik végleg lehunyja a szemét, a másik felnyitja – így ér körbe az élet folyamatosan adó és elvevő keze a filmen. A francia rendezőnő filmje annak ellenére, hogy korántsem hibátlan, alaposan kifacsarja az ember lelkét, ám nem az apróbb buktatói miatt nem lesz az a film, amit az ember jó szájízzel újra és újra megnéz. Olyan elemi szenvedés tükröződik benne nagyon élethűen, amelyet soha nem akarunk megtapasztalni – legfeljebb a mozivásznon.
