Ambivalens viszonyulást vált ki ez a film a nézőből: egyszerre jó is, meg nem is. Végig fenntartja a nézőben a feszültséget, fokozatosan adagolja az információt, míg a végére minden szépen kikerekedik. És mégis marad egyfajta hiányérzet bennünk, nem kapunk minden kérdésre választ.
Joe Wright a romantikus filmektől elszakadva (Vágy és vezeklés, Büszkeség és balítélet) most egy nem mindennapi akciófilmet rendezett. A Hanna főszereplője egy kislány, akit Saoirse Ronan alakít. Vele már találkozhattunk a Vágy és vezeklésben is, ahol negatívabb karaktert alakított, a kedves jókislány-szerep már ott is távol állt tőle. Érdekes, hogy míg az említett két romantikus filmdrámában összeáll minden, teljes lezárt világot alkot meg a rendező, addig a Hannában bár elkezd képződni egy zárt világ, kirajzolódnak az összefüggések, de tele van hézagokkal. A zártságot a keretes szerkezet biztosítja. A film elején Hanna lenyilaz egy szarvast, de nem talál célba. Utoléri az állatot, és pisztollyal lelövi. A szarvas szubjektívjét látjuk, Hanna belelő a kamerába, és ezután jön a főcím piros háttéren fehér betűkkel. A film végén ugyanez történik, csak az áldozat nem egy állat. Ismét szubjektívben látjuk, ahogy Hanna belelő a kamerába, és végefőcím, piros háttér, fehér betűk. Nagyon ütősen hat mindkét jelenet, és olyan keretet biztosít a történetnek, hogy az itt-ott kilógó esetlegességeket szinte el is felejtjük tőle.
A történet egy sci-fiszálra építkezik. Hanna nem egy átlagos lány, hanem a CIA által kifejlesztett „ideális katona”, aki a hétköznapi világ keretein belül abnormálisnak minősíthető, és már nincs rá szükség, ezért ki kell őt iktatni. A főgonoszt, a Hannát üldözőre vevő Marissát Cate Blanchett játsza, akitől ugyan nem túl megszokott ez a durva, kitartó, már-már mániákusan fegyelmezett jellem, de nagyon jól helyt áll a szerepben. Mindenkit kinyír, aki az útjába áll, és épp itt jelentkezik egy másik hiányossága a filmnek, ami a Marissa jellemét érinti. Nem tudjuk meg, hogy pontosan miért kell eltüntetni Hannát, nem tudjuk meg, hogy Hanna apja mit követett el, és miért olyan veszélyes az Egyesült Államokra nézve. Marissa flashbackjei csak a személyes történetet tárják fel, de az objekítv indítékok homályban maradnak. Mert az nem elegendő indok, hogy Hanna génmódosított katona, önmagában ez nem jelent semmiféle veszélyt. És az is kérdéses, hogy Marissa miért lövi le a Hanna nagymamáját, ugyanis ő már öreg, és nem sok köze van a történtekhez. Az is lehet, hogy ez a jelenet csak a Marissa vérszomjasságát hivatott érzékeltetni, de ezzel a rendező kicsit akkor is túllőtt a célon.
Hanna kapcsolata a külvilággal és az emberekkel elég nehézkesen alakul ki. Bár mindent előre megtanult könyvekből – még a saját identitását is betanulta – nem tud eligazodni. Miután kiszabadul a CIA karmai közül, egy kiránduló családhoz csatlakozik. Hanna és Sophie (a vele egykorú lány) túlságosan összebonyolódik, kapcsolatuk különlegessége egyrészt jelzi, hogy Hanna érzelmileg mennyire más, mint egy normális ember, másrészt ennek megmutatásában van egyfajta finom erotika, ami nem teljesen érthető. Hanna az úgynevezett Grimm-házánál kell találkozzon az apjával, de a hely nemcsak emiatt érdekes, hanem felépítése és kinézete miatt is: olyan, mint a Jancsi és Juliskában a boszorkány mézeskalács háza, így aztán a mesei utalás is érthető.
A történet valójában csak annyiban eredeti, hogy egy kislány a főhős, de megjelenítése, a vizuális és auditív elemek jócskán felduzzasztják a filmet. A film zenéjét a Chemical Brothers szerezte, az akciójelenetek, az üldözések az elektronikus zene pörgős ritmusára vannak vágva, mégpedig jól. Az operatőri munka is kiemelkedő, Hanna sokszor festményszerű kompozíciókban és színekben tűnik fel előttünk. Valami biztosan megmarad mindenkinek ebből a filmből a történeten kívül is: vagy néhány szépen beállított kép, vagy a Chemical Brothers dallamai, vagy az eleje-vége főcím, vagy a mézeskalács házikó. És még sorolhatnán.
