Mi bújhatott meg a huszonéves lányok fejében, akiket Charles Manson brutális gyilkosságokra vett rá? Az Amerikai pszicho rendezőjének új filmje, a Charlie Says összetett válaszokat ad a kellemetlen kérdésekre.
Az Amerikai pszicho alkotója, a rockújságíróból lett filmrendező, Mary Harron előszeretettel készít filmeket a huszadik század híres-hírhedt figuráiról: rendezett már Anna Nicole Smith playmate-színésznőről (Anna Nicole – egy playmate története), Bettie Page pin-up girlről (Az első szexikon) vagy Andy Warhol merénylőjéről (Én lőttem le Andy Warholt). Ezúttal gyakori forgatókönyvíró-társával, Guinevere Turnerrel a hippikorszaknak véget vető pszichopatát, Charles Mansont járják körül, ám a Charlie Says főszereplője valójában nem a szektavezér, hanem három fiatal lány, akik Manson feltétlen híveiként, a nevében követték el a felfoghatatlan rémtetteket.
A Charlie Says Karlene Faith antropológus, aktivista könyve alapján készült, akinek figurája a filmben is megjelenik: ő volt ugyanis az, aki az életfogytiglanra ítélt lányokkal foglalkozott a börtönben. Nemcsak tanítani akarta őket, hanem felébreszteni abból a szivárványszínű álomvilágból, amely igazolta számukra mindazt a borzalmat, amit elkövettek – ezt a folyamatot dokumentálja az írásában is. A film két szálon fut, amelyek ellentétes utat járnak be, majd összefonódnak: az egyiken Faith próbálja különböző utakon rávezetni a lányokat a tetteik valódi természetére, a másikon pedig az ő szemszögükből látjuk a „Manson család” idillinek induló, majd egyre nyugtalanítóbbá váló mindennapjait.
Hol romlott el minden? A Charlie Says csapdája abban rejlik, hogy eleinte vonzónak, különlegesnek, irigylésre méltónak mutatja be Mansonék életét. Harron egy jól bevált filmes fogással él: az új lány-szemszögből szemlélve a befogadó közösség, a külvilág kötöttségeitől mentes élet, az idilli környezet, a szép emberek-drogok-éneklés paradicsomi kommunát rajzolnak fel. Persze, kezdettől felbukkannak furcsa és taszító elemek is, ám a bizarr rituálék, a szabadságnak ellentmondó érthetetlen, de szigorú szabályok vagy „Charlie” önkényessége és erőszakossága sokáig elfogadható kellemetlenségnek tűnnek az előnyökkel szemben. Aztán az egyre sűrűsödő konfliktusok, Manson kirohanásai, durvasága lassacskán átbillentik a mérleget. A kommuna életének mélyére látva egyértelművé válik, hogy a szabad szerelem helyett a nők elnyomása, az önképzés helyett agymosás, az új világ ígérete helyett vérengzésre való felbujtás jellemzi a farm életét. Csakhogy eddigre már annyira fanatizálta a prófétai szerepben tetszelgő, a Bibliát és a Beatles dalszövegeit összemosó botcsinálta zenész és pszichopata a követőit, hogy ők ebből semmit nem érzékelnek, ellenben szó szerint bármit megtennének érte.
A Charlie Says célja kettős: feltárni, hogy hogyan radikalizálta Manson a követőit annyira, hogy sorozatgyilkosságot kövessenek el a nevében, másrészt bemutatni, hogy ugyanez hogyan csapódott le az elkövetőkben. A film tétje tulajdonképpen az, hogy utólag megérti-e a három húsz év körüli lány, hogy amit tettek, az borzalmas? A másik oldalról nézve, igazságszolgáltatási szempontból pedig elfogadható-e, ha megmaradnak a boldog tudatlanságban, vagy rájuk lehet-e kényszeríteni a múltjukat? A Charlie Says mindkét idősíkja hidegrázós, pedig a hangulatuk gyökeresen eltérő – míg a flashbackekben Manson súlyosbodó fantazmagóriái (majd az elkerülhetetlen vérengzés) miatt szorul össze a torkunk, addig a börtönjelenetekben a lányok és oktatójuk ellentmondásos kapcsolata, a kijózanodás fájdalmas és lassú folyamata támaszt feszültséget. Izgalmas megfigyelni, hogyan törik meg újra és újra a nagy nehezen kiépített bizalom, vagy hogyan esnek vissza a lányok Faith erőfeszítései ellenére a természetes megszállottságukba – például ajándékot készítenek neki, majd ártatlanul közlik, hogy annak idején ugyanilyet adtak Charlie-nak is.
A 2017-ben meghalt Charles Mansonról számtalan film készült már az elmúlt negyven évben, jelenleg pedig két produkció is készülőben van (Tarantino Once Upon a Time in Hollywoodja és David Fincher Mindhunterjének következő évada). Mary Harron filmjét a női szemszög különbözteti meg az elődeitől (és feltehetően az utódaitól is): a Charlie Says-ben ugyanis nem a horrorisztikus események a lényegesek, hanem azok a jó családból származó, kedves, szép és intelligens nők, akik belekeveredtek ebbe az egészbe. Akik elhitték, hogy gyönyörűek, különlegesek, jó életet élnek Manson mellett, majd pedig azt is, hogy a Helter Skelter igazolja a férfi próféciáit a fajok közti háború elkerülhetetlenségéről. Az ő elő- és utóéletükre fókuszál a film, amit az is alátámaszt, hogy Harron a gyilkossági jelenetekben is minimalizálja a vért, helyette szubjektív képekben láthatjuk azt az őrjöngést, amit a gazdag családok villáiban műveltek az elvakított fiatalok. A gyilkosságok – kiemelten a nyolc hónapos terhes Sharon Tate megölése – a sikítozás, ordítozás, kínzás káosza mellett azért lesznek igazán szörnyűek, mert ezek a lányok követik el őket, a megismert előzmények és következmények tükrében. Így pedig nem elsősorban a látvány, hanem a gondosan felépített háttértörténetből fakadó tudásanyag teszi elviselhetetlenül nyomasztóvá a Charlie Sayst, főleg úgy, hogy a merényletek egészen kis hányadát teszik csak ki a filmnek.
Ezzel párhuzamosan Charles Mansont is végig a lányok szemszögéből látjuk: mint a cím is utal rá, még a börtönben is folyamatosan az ő szólamait mondják fel, önálló vélemény helyett isteni tanítómesterként idézik Manson nem egyszer ellentmondásos és kusza gondolatait a világ működéséről. Ez pedig roppant kellemetlen érzést szül, hiszen Manson bálványozása lengi be a film mindkét idősíkját – így pedig nézőként is akaratlanul azonosulunk ezzel a nézőponttal. Matt Smith alakítása sem könnyíti meg Manson elítélését, szimpatikussága miatt sokáig elfogadhatónak érezzük az életmódját, csak néha villan fel a sátán a nyájas álarc mögött. Azaz a Charlie Says remekül játszik azzal, hogy mi alapján ítélkezünk valakiről, legyen szó Manson követőiről vagy magáról a szektavezérről. És ebben rejlik a film igazi ereje – attól lesz félelmetes, hogy elmossa a határt ember és szörnyeteg között, majd rávilágít, hogy ezt nézőként sem annyira egyértelmű meghúzni. Kár, hogy a Velencei Filmfesztiválon bemutatkozó film a premier után visszhang nélkül maradt, holott egyedi vállalásai és pazar feszültsége érdemessé tennék a szélesebb figyelemre is.
